Az alkoholista Marcela sokkoló igaz története: „Mindennap ittam, és mindig találtam rá okot!”

Napi egy pohár alkohol gyógyítja az étvágytalanságot, beindítja az anyagcserét, tehermentesíti a szervezetet... Ilyen buta, sőt rendkívül veszélyes szöveget nyomnak a kedélyes „matuzsálemek”, akik azt állítják: hosszú életüket annak köszönhetik, hogy naponta a pohár fenekére néznek. Szlovákia minden hatodik lakosa közül egynek, aki a kórboncnok asztalán kötött ki, legalább két milliliter alkohol volt a vérében. És ez nem kizárólag a férfiak problémája.

A harmincas éveiben járó Marcela szerint, aki inni akar, az nagyon gyorsan és minden körülmények között talál rá okot. Tudja, mert ő maga is átélte. Az alkohol hat éven át mindennapi társa volt. A következő sorok nem arra szolgálnak, hogy bárkit is kioktassunk vagy meggyőzzünk arról, mennyire káros egy kevert ital a medence szélén, és miért kellene inkább egy könyv után nyúlni. Ez „csak” egy a sok igaz történet közül. E történetek nyári estéken, grillpartikon, all inclusive bárokban vagy belvárosi teraszokon kezdődnek, és nemegyszer a barátnőink a főszereplői…

A fekete bárány

„A családomban sosem takarékoskodtak az alkohollal, a nagynéném nyilvánvaló függősége ellenére sem, aki úgymond halálra itta magát. A család furcsa mód megvetette, és amikor meghalt, egyszerűen nem beszéltek róla többé. Mintha soha nem is létezett volna, amit később a megvetés gesztusaként értékeltem. Nem volt képes kontrollálni azt, ami ennyire természetes – nem tudott inni anélkül, hogy ne csináljon jeleneteket, vagy hogy ne hibáztassa a férjét az elpuskázott élete miatt. Mindenki más képes volt arra, hogy társadalmilag elfogadható mértékben igyon, talán ezért gondolták, hogy ők többet érnek. Még mindig ők uralták az alkoholt, nem az alkohol őket. Nálunk az ivás tizennyolc éves kortól automatikus volt, a bátorítás még korábban jött, és a szüleim elnézően somolyogtak rajta – csak »nyalj bele«, nem fog fájni. Még mindig előttem van a bátyám mohó arca, amint a dohányzóasztalon lévő féldecis poharakra vetette magát, amint a látogatók hazafelé indulva már a bejárati ajtónál kacarásztak a szüleinkkel. Egy pillanat alatt minden maradék italt magába döntött a poharakból” – emlékezett vissza Marcela, aki a tömény italnak a szagát sem bírta.

„Tulajdonképpen rettentően büdösnek éreztem. A bort viszont nem, az már kamaszkoromban is csábított. A barátnőimmel csevegni és közben bort kortyolgatni a felnőttkor és a női báj jelképe volt – botoxról, férfiakról, szexről beszélgetni bor mellett... Amikor kortyolgattuk, egyáltalán nem láttunk összefüggést a borivás és az alkoholizmus között. Hiszen kiből lett már a bor miatt alkoholista? Hát belőlem, pár év múlva” – teszi hozzá keserű mosollyal a fiatal nő.

Kutyaharapást szőrével

Az alkohol elég korán Marcela társává vált, néhány évig azonban csak a társasági eseményeken vagy a főiskolai bulizásokon kísérte. „Mindenhol folyt a bor, nem is igazán foglalkoztunk az eredetével és a minőségével. De az egyik ilyen fősulis ivászat során kaptam először alkoholmérgezést és vesztettem el az eszméletemet” – emlékszik vissza. Marcela a bokrok közé esett, és lenge öltözékben, hipotermiásan vitték el a mentők. „Majd elsüllyedtem szégyenemben, de nem tudtam abbahagyni az ivást. Saját felelősségemre hazaengedtek, és otthon kúráltam a megfázásomat – forralt borral persze, mi mással. Kutyaharapást szőrével.” Tovább folytatta az italozást.

„All inclusive nyaralás? Ez szinte áldás volt számomra, nyílt elfogadása annak, hogy az üdülőhelyen való tartózkodás italozós orgiává fajul, amelynek során nem bort, hanem kevert italokat gurítottunk le, egyiket a másik után, és már az első korty után meg tudtuk tippelni, hogy a pultosok közül melyik hígítja az alkoholt, és melyik nem sajnálja tőlünk, hogy többet mosolyogjunk és flörtöljünk. Nevettünk a pocakos, középkorú honfitársainkon, akik a bárpultnál ültek, és úgy őrizték a csapot, mintha a remény világítótornya lenne. Pedig mi sem voltunk jobbak. Ha boldog voltam, ha szomorú, csak ittam, és egyre gyakrabban. Barátokkal vagy egyedül, mert nyűgös voltam, vagy bosszantott az esős időjárás, vagy mert fel voltam dobódva egy győztes hokimeccs után. Ittam jutalomként egy nehéz nap után, a fáradtságtól, de euforikus hangulatban is, unalomból, szórakozottságból, a stressz miatt, kikapcsolódásként nyaraláskor, ünnep- és hétköznapokon... Aztán jött a világjárvány, és ittam, mert magányos voltam, és ittam a barátnőimmel videochaten keresztül. A reggeli kávémat egy pohár borra cseréltem, mert home office-ban dolgoztam, és nem kellett bejárnom. Élveztem ezt a kétes bohém életstílust – szatén köntösben szürcsölgettem az irsait a loggián délelőtt tízkor, s a munkahelyi laptopomon hallgattam a főnökeimet a Teams-értekezleten” – meséli.

Egy törött láb mentette meg az életét

De ami az első napokban, sőt hetekben olyannak tűnt, mintha egy divatos feminista tévéműsorból vágták volna ki, lassan frusztrációvá változott. „Lassan kezdtem tudatosítani, hogy bajban vagyok. A bor iránti olthatatlan szomjúságom kezdett csúnyán megviselni. Az arcom feldagadt, a lábam megduzzadt, ráadásul fejfájástól szenvedtem, reggelente eltartott egy ideig, míg fel bírtam kelni. Ha iszik valaki, minden, ami előnytelen egy nőn, mintha megsokszorozódna. Nem volt partnerem, mert esténként hullafáradtan inkább egyedül voltam egy pohár itallal, ez olyan rituálé volt, amiről nem tudtam lemondani, inkább lemondtam minden másról. Ittam, mert szomorú voltam, és nem tudtam így tengődni tovább, és pontosan azért tengődtem így, mert ittam. Mindennap legalább egy palack bort, amit a futárok kartononként hordtak nekem, már nem is palackonként. Ördögi kör, amit minden alkoholista ismer. Nem tudtam megállni. Végül anyám volt, aki kíméletlenül tükröt állított elém, amikor az első fagyok beköszöntével eltörtem a lábam, és segítségre szorultam a mindennapi teendőkben. Jött, hogy gondoskodjon rólam, de amikor meglátta, hány üres borosüveg áll az erkélyemen, majdnem elájult. Emlékszem, ahogy ott állt a konyhában, és kijelentette: Ennyi volt, befejezted. A lányom nem fog annyit vedelni, mint egy öregember, nem erre neveltelek” – mondja Marcela. Anyjának ezek a nem túl hízelgő szavai talán megmentették az életét.

Még gipszben volt a lába, amikor az anyja arra kényszerítette, hogy pszichológiai segítséget kérjen, és csoportterápiás foglalkozásokon vegyen részt más nőkkel együtt. „A szégyenérzet ebben az esetben megalapozatlan is volt, meg nem is. Jó volt tudni, hogy nem vagyok egyedül ezzel a problémával. Tartottuk egymásban a lelket. Ugyanahhoz a nemzedékhez tartoztunk. A közjegyző, a tanárok, a marketinges, az orvosnő, a lakberendező, az aranykalitkába zárt frusztrált feleség... A közös nevezőnk az alkohol volt, és meg akartunk szabadulni tőle, és együtt valószínűleg sikerült is” – mondja Marcela, aki a terápia ellenére élete végéig absztináló alkoholista lesz.

„A függőségtől soha nem lehet teljesen megszabadulni, ugyanakkor soha nem mondhatjuk magunkról, hogy meggyógyultunk. Életem végéig egy szakadék felett fogok egyensúlyozni, amelynek az alján egy pohár bor van” – teszi hozzá Marcela.

(eva.pluska.sk)