Mellár Dávid: Biztonságba (Duna-parton VII.)

Három vagy négy éve volt már, hogy el akartam hagyni azt a házat, ahol annyi minden történt, hogy úgy éreztem, nem bírok már vele. Talán pont azért, mert valójában nem is emlékeztem arra a sok mindenre, ami megtörtént velem. Csak azt tudtam, hogy jobb lesz máshol. Bárhol. És nem csak nekem. Anyámnak nem kell végre körbe-körbe az egész házat takarítania, hogy rend legyen a lelke mindennek a káoszban, ami belül a rákig vezette. Nem tudom már, az öcsémnek hogyan képzeltem el a jobbat. De az emlékeimben őt is egy szebb világba képzeltem bele. Valahova oda, ahol a falak nem nyeltek el annyi fájdalmas ordítást. Biztonságban szerettem volna tudni mindenkit. Egy másik világban, de nem együtt. Szabadon. Egymástól el, kipucolni mindent, hisz akkor csak a szép marad idővel.
Egy vadiúj lakókocsit szerettem volna venni az örökségemen. Bele a világba. Úgy éreztem, hogy az egész világ az otthonom, hogy mindenhol otthon érezhetem magam, ha akarom. Paradicsomot szedek majd egy spanyol farmon, almát Észak-Olaszországban, és egy kis pezsgőnek valót Dél-Franciaország lankáin, hogy megadjam a módját a szabadságnak. Mindezt nem is értettem akkor annyira, mint ahogy most látom. Pedig már akkor lelkesen magyaráztam, hogy ha egy ilyen járvány megtörténik, akkor sehol nem vagyunk biztonságban. Vagyis mindenhol biztonság van, ahol azt megteremtjük magunknak. De a hatalmi szervek embertelenségében igazán nem bízhatunk, még az oltások ellenére sem.
Már akkor gondoltam a Dunára is. Járt rajta az eszem. Valahol a közelben, Bősnél. Aztán mégis Zebegény lett. Akkor úgy gondoltam, hogy csak ideiglenesen: apámék hétvégi házában a dombon, egyedül. Befejezem a doktorim, megtalálom a fészkem. Alakul majd. Anyagi biztonságban voltam. Volt egy lakás a nevemen, amiből havonta pénzt kaptam, és a doktori ösztöndíj is járt még. A munka viszont azóta sincs befejezve, a lakást pedig, amiben sosem éltem, eladtam. Nem tudom már, hogy mit gondoltam vagy hittem. De ez az anyagi biztonság megtartott a felszínen. Éltem és szerettem. Isztambulban, Bristolban, Marokkóban. Gombát gyűjtöttem Brünn erdőiben napokig. Barátságok mélyültek el bennem, amiről soha nem gondoltam volna, hogy a kamaszkor után még újra lehet.
Sodródtam az eseményekkel, lakókocsi és kert nélkül. Bár volt autóm a világvégére felszerelt csomagtartóval, és Zebegényben volt egy nagy kert is, amit soha nem műveltem, mert nem volt az enyém. Csak a pillangók és szarvasbogarak a gazos, virágokkal teli rétemen. Biztonságból biztonságba akartam menekülni. Dunától Dunáig ordítani. De csak gyökértelenül lebegtem, miközben éreztem, hogy rosszabb napjaimon elnyel a tudatalattim. Sodródtam, de ami mégis megtartott, az nem az anyagi biztonság volt, hanem a kapcsolódásaim. Szerelem és barátok. Miközben eltávolodtam fizikailag a családomtól és a várostól, ahol felnőttem, be kellett látnom, hogy amitől függetlenedni akartam, az nem a romokban heverő családom, nem a kulturálisan egyre mélyebbre süllyedő, újgazdagok lakta város, hanem a félelmeim. Most, tovább sodródva látok rá csak igazán mindarra, amim eddig megvolt. Utólag látom teljesebben akkori önmagam.
Ahogy mások sem tarthatnak meg sokáig a sodródásban, ha belül nem elég elfogadó és szeretetteljes a kapaszkodás abban, aki vagyok, úgy fogyott el a pénzem is idővel, hogy most az egzisztenciális bizonytalanság sodorjon. Égett olajszag és fröccskeverés volt a nyár. Verset legalább három éve nem írok már. Pedig lenne mit beléfogalmazni. Az a baj a sodródással, hogy nincs idő feldolgozni. Nincs idő arra, amit épp most csinálok. Kicsit megállni és rátekinteni magamra, hogy mi is történik velem tulajdonképp. Csak a néha-néha túlfeszülő nyomás a fejemben. Az van.
Közben meg mégiscsak élek. És olyan dolgok történnek, amiket álmomba sem gondoltam volna. Legalábbis eddig ott éltem meg, csak nem ilyen nyersen, ahogy a világban történik meg az életveszély. Pedig annyira szervesen az élet részének érzem azt, ahogy egyik pillanatról a másikra megváltozik durván minden. Amikor a Szerelem bevérzik melletted az ágyban, és még aznap megmentik az életét a kórházban. Hallod, ahogy üvölt, sír, nyöszörög. Mást nem is hallasz az emlékeidben. Hangok szálain pereg le fél perc alatt az egész élet. Minden, ami emberi, ezekbe a hangokba sűrűsödik. Az élet úgy, ahogy csak ember tudja megélni a maga teljességében. Ez a kis részlet, ez a hang volt teljes önmagában. Kiszakított az életemből. Megszűnt minden annak, ami volt. Más hangsúlyt kaptak a mindennapi gyötrelmek. Csak az volt, ami épp akkor, ott.
Amióta én írom a Naptárt az újságnak, immunis lettem arra, ahogy a napok telnek. Nem számolok velük, csak csinálom. Csak sodródom a biztonság felé időtlenül. Megtörtént és él. Megtörtént és élek. És nem szabad hagyni újra megtörténni. Újra van idő, de másfajta. Történünk azóta is. De a feldolgozás?
Ahogy a katasztrófákat szerkesztem naponta a világban, úgy válok egyre érzéketlenebbé a fájdalomra, a halálra. Itt kétszázan, amott meg tizenhárman vesztették életük tűzvészben, árvízben vagy robbanásban – milliók hagyják el otthonukat, mert szomjaznak vagy éheznek. Ha nem figyelek rá, akkor is érzem, hogy valami nem épp a jó irányba megy. Biztonságba menekülne mindenki, ha tehetné. De nem megy. Csak az elfogadás és a mikrokörnyezet. Megteremteni és állandóan újragondolni egy játszóteret, ahol újra és újra biztonságban lehetsz.