Ladányi István: A zsoltárokról és Babilon folyóiról

A legjobb a készülődés. Utazásra, egy kapcsolatra, új munkahelyre, egy új tantárgyra, amit még nem tanítottam – vagy akár egy írásra, mint ez most, amikor még csak jegyzetelek, keresgélek. Ilyenkor mindig éri az embert valamilyen meglepetés. Így bukkant fel a Biblia és irodalom kurzusom tervezése közben gyerekkorom egyik nagy slágere, a Boney M. együttes By the rivers of Babylon című száma.

Amikor a Boney M. dala a sikerlisták élén tanyázott, akkor mi, kamaszodó rockerfiúk limonádénak minősítettük az ilyen diszkószámokat, ráadásul hallottunk valamit arról is, hogy playbackről megy az egész, azok négyen csak ugrálnak és tátognak, minden egy producer műve csupán. A dal viszont fülbemászó volt, gyönyörűen szóltak a dobok, aki egyszer hallotta, nem felejtette el. Erre kiderül, hogy a csillogó-vidám diszkósláger tulajdonképpen a 137. zsoltár feldolgozása – és a hazájukból elhurcoltak, a menekültek, a száműzöttek himnusza. Így már nem is tűnik annyira vidámnak a dal, mint a zentai pincediszkóban a hetvenes évek közepén-végén, amikor mindenki ujjongva ugrált rá, és üvöltötte azt a néhány sort, amit érteni vélt belőle.

Nevek és álnevek

A napokban múlt egy éve, hogy meghalt a mágus, a diszkó császára, művésznevén Frank Farian, aki a hitleri Német Birodalomban született Franz Reuther néven 1941. július 18-án, és mindenféle zenei próbálkozások után a Boney M. fantázianevű projektben találta meg a számítását. Ő maga a háttérben maradt ugyan, de gyakorlatilag mindent a kezében tartott. Mesterséges intelligencia még nem létezett, de az elektronikus eszközök rendelkezésre álltak, és ezekkel csiszolta, manipulálta a rögzített felvételeket. A frontember énekét is ő maga énekelte fel, és torzította a karibi táncos Bobby Farrell megkomponált karakteréhez a hangot. Így nemcsak a felvételeken, hanem a koncerteken is az előre rögzített, tökéletesre komponált zene és ének szólt, az együttes tagjainak, mint dróton rángatott bábfiguráknak, csak el kellett táncolniuk – és tátogniuk – a dalokat. A csoport nevét is Frank Farian találta ki, talán a legendásító névmagyarázatokat is: az egyik szerint Bonaparte Napóleon gyermekkori beceneve volt a Boney, amit a világhódító császárt megvető brit sajtó gúnynévként terjesztett el, az M. pedig egyszerűen a music szó rövidítése. Más változatban a Boney egy, az NSZK-ban népszerű ausztrál televíziós sorozat hősének neve volt, a négy vonalból álló M betű pedig az együttes négy tagját jelenti.

Júda Oroszlánja

Amikor Babilon folyói mellett laktunk, sírtunk, ha a Sionra gondoltunk. / A fűzfákra akasztottuk ott hárfáinkat. / Mert akik elhurcoltak minket, énekszót követeltek tőlünk, és akik sanyargattak, öröméneket: / Énekeljetek nekünk a Sion-énekekből! / Hogyan énekelhetnénk éneket az Úrról idegen földön? / Ha megfeledkezem rólad, Jeruzsálem, bénuljon meg a jobb kezem! / Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha nem emlékezem rád – hangzik a zsoltár, amely magáról az éneklésről és az éneklés képtelenségéről szól, és ezt énekli a négy színes bőrű előadó. Mi másra gondolhatna ezek után a huszadik század végi nyugati ember, mint az Afrikából elhurcolt rabszolgák és leszármazottaik millióira, akik idegen földön, idegen énekben, a zsidóság zsoltárainak hangján is a saját panaszukat énekelték?

Keresgélek a világhálón, vajon hányan és hogyan írták már le ugyanezt, újraértelmezve a habkönnyű Boney M.-et, és a találatok között meglepő ismerősre bukkanok – ugyancsak gyerekkoromból. A korabeli jugoszláviai sajtóban, így az újvidéki Magyar Szóban is gyakran szereplő Hailé Szelasszié etióp császárra. Hailé Szelasszié feledhetetlenül fülbemászó neve ott szerepelt a Tito néven elhíresült Josip Broz jugoszláv elnök el nem kötelezetteknek nevezett mozgalma dicsőséglistáján, gyakran találkoztam tehát vele eltökélt újságolvasó kisgyerekként az egyetlen vajdasági magyar napilapban. Szülőfalumban ugyanis, mihelyt megtanultam olvasni, gyorsan kifogytam az olvasnivalóból, így alig vártam a napilap vasárnapi számát, amit édesapám is megvásárolt. Így nemcsak a futballistákkal, színészekkel és popsztárokkal kerültem jó barátságba, hanem a kockás kendős Jasszer Arafattal, a titokzatos Indira Gandhival vagy a biztató tekintetű Willy Brandttal (eredeti nevén Herbert Ernst Karl Frahmmal) is, és hét-nyolc éves koromban, egyetértve a jugoszláv külpolitikával, magam is rosszallottam például Richard Nixon ténykedését.

Ahogy Frank Fariant, Titót vagy Willy Brandtot, úgy Haile Szelasszié császárt sem így hívták eredetileg, ő Tafari Makonnen néven jött a világra II. Menelik császár unokaöccsének a fiaként. Nem szerepelt tehát a trónöröklési sorban, de tehetségét felismerve a császár már tizennégy évesen rasz vagyis hercegi címet adományozott neki. Aztán ügyesen összeházasították a császár dédunokájával, így már csak néhány szerencsés körülmény, rafinált politizálás és némi vérontás kellett, hogy 1930-ban a trónra kerüljön. Egy jamaicai vallási csoport isteni jelnek vette Tafari herceg, vagyis Rasz Tafari császári trónra lépését, és mozgalmuk felvette a később leginkább a raszta hajviselet révén ismertté vált rasztafári nevet. Rasz Tafarit pedig, akárcsak a popsztárokat és a populista politikusokat, istenként kezdték tisztelni. A Boney M. slágere nem más, mint az üldözött rasztafáriánusok zsoltárfeldolgozása, jamaicai dal Sionról – Zionról –, az őshazáról, Etiópiáról. Vagyis valóban az Afrikából elhurcolt feketék bánatának ad hangot – de a rasztafári mozgalom hitének megfelelően a hazatérés reményének is őseik földjére. I. Hailé Szelasszié, Júda Törzsének Győzelmes Oroszlánja, Isten Választottja, Etiópia Királyainak Királya ugyan visszafogottan fogadta jamaicai rajongói hódolatát, de a személyi kultusz és az uralkodói pompa éppenséggel nem állt távol tőle. Nem vetette meg a luxust, hatalmas udvartartása volt, arany vécéülőkéje a bizarr fényűzés örök szimbóluma.

Hotel Jugoslavija

Ha igaz, épp Hailé Szelasszié vetette föl Titónak az el nem kötelezett országok első, 1961-es belgrádi találkozója kényelmi hiányosságai nyomán, hogy igazán építtethetne az ország fővárosában egy modern, reprezentatív szállodát. Rögtön nevet is adott neki: Hotel Jugoslavija. A szálló igencsak lassan készült el, ráadásul egy korábbi, 1953-ban félbehagyott építkezés folytatásának álltak neki, amelynek terveit már 1947-ben elkészítették. Ezt áttervezve, kapacitásait ezerfősre bővítve, mindenféle kényelmi funkciókkal, fedett úszómedencével, fedett garázzsal és a világ legnagyobb, 14 tonnás Swarovski-csillárjával felszerelve végül – többszöri halasztás után – 1969. július 31-én adták át nagy csinnadrattával a Hotel Jugoslaviját. A Száva és a Duna folyók találkozásánál több mint két évtizedig épülő monstrumot a belgrádiak közben nemes egyszerűséggel Babilonnak nevezték el. A szálló aztán túlélte minden névadóját, Hailé Szelassziét, Titót és magát Jugoszláviát is, többször bezárták ugyan, legutóbb háromcsillagos garniszállóként nyitották újra. Sorsa végül megpecsételődött, Babilon tornyának bontása épp most van folyamatban. Pedig egykor II. Erzsébet, Nixon elnök, Jimmy Carter, a Holdat megjárt amerikai űrhajósok, Maharishi jógi vagy Tina Turner mellett a Boney M. tagjai is itt szálltak meg 1978-as belgrádi koncertjük alkalmával. Az együttes tagjai profin és vidáman nyilatkoztak a Džuboks magazinnak, az egykori interjún látszik, hogy a showbiznek ezt a részét is kiválóan művelik. Aztán találok a YouTube-on egy spanyol tévéműsort is 1998-ból, Bobby Farell lazán cseveg spanyolul, majd stúdiószínpadra lép a Boney M., és az ötvenéves Farell kissé megkopaszodva bár, de remekül táncol, és továbbra is szépen tátog Frank Farian hangjára.

Egy szentpétervári szobában

Ó, ó, Raszputyin, énekli az idősödő Farell (vagy a fiatal Farian), és olvasom, hogy bő tíz évre rá, 2010. december 30-án, hatvenegy évesen egy szentpétervári hotelszobában hunyt el szívinfarktusban – ugyanabban a városban és ugyanazon a napon, ahol nem egészen száz évvel korábban, 1916. december 30-án maga Grigorij Jefimovics Raszputyin orosz misztikus, látnok, spirituális gyógyító és a cári családot az ujjai köré fonó zseniális manipulátor is meghalt, a szívinfarktusnál kevésbé természetes halállal. Ha nem túloznak a legendák, akkor előbb megmérgezték, aztán pisztollyal fejbe lőtték, majd, talán már holtan, a jeges Névába dobták. Végül, biztos, ami biztos, a bolsevik forradalom győztesei egy év múlva a cári sírboltba helyezett testét is elégették. Ha valaki kedveli a sokatmondó dátumokat, Raszputyin (persze feltételezett) születésnapja 1869. január 21., vagyis két nappal (meg 155 évvel) előzi meg Frank Farian halála napját.

Ennyi egybeesésre már újabb vallási mozgalmat lehetne építeni. Az ember hiedelmeket készítő állat, fogalmaz találóan Csányi Vilmos etológus, az állati és emberi viselkedés kutatója. Csányi ezt tudományos igénnyel mondja, és a hiedelmek körébe beleérti a mítoszokat, vallásokat, filozófiai tanokat és a tudományba vagy a közigazgatásba vetett bizalmat is – mindazokat a tudatformákat, amelyeket az ember létrehozott, és amelyek szerint hosszabb-rövidebb időre, több-kevesebb sikerrel megszervezi az életét. Hiedelmek, amelyekre más korból, más kultúrából, más hiedelemvilágból szemlélődve rácsodálkozunk. Hogyan rajonghatnak feltétel nélkül egy popsztárért, egy újabb vallásalapítóért, a legújabb világmegváltó szemfényvesztőért? Hát nem látják?! – kérdezzük igazunk biztos tudatában.