Nagyon sok pénz, nagyon sok színház

Tizenegyedik alkalommal szerezte meg a Bajnokok Ligája-trófeát a Real Madrid, ez azonban most valahogy nem hozta lázba a nézőket. A madridi házidöntővel kapcso-latban aligha túlzás azt állítani: volt jobb.

Túl vagyunk a Bajnokok Ligája idei szezonján és döntőjén – ennél sokkal többet nem mondhatunk el a sorozatról. Ha csak a tavaszi szezont nézzük, minden idők egyik leggyengébb BL-végkifejletén vagyunk túl. Akad-e olyan párharc, amelyre emlékezni fogunk tíz év múlva is? A Bayern–Juventus (nyolcaddöntő) meccsekre mindenképpen, ez már most klasszikusnak számít. Nem volt rossz a Barcelona–Atlético Madrid (negyeddöntő) és az Atlético Madrid–Bayern München (elődöntő) csata sem, ezzel szemben ott áll egy teljes mértékben nézhetetlen elődöntő (Manchester City–Real Madrid 0:0, 0:1), és a meglehetősen középszerű játékot hozó finálé, a milánói San Siróban rendezett madridi derbi, amelyet a Real Madrid tizenegyesrúgásokat követően nyert meg az Atlético ellen. Mi volt még? Valljuk be: semmi. A Real Madrid (s ezzel nem szeretnénk megbántani a klub szurkolóit) úgy nyerte meg az idei BL-sorozatot, hogy a kieséses körben lejátszott hét mérkőzésének végeredményére már a nyári foci Eb idején sem nagyon fogunk emlékezni.

A finálé már-már a 2004-es olasz házidöntőre (Milan–Juventus 0:0) emlékeztetett, igaz, azt a manchesteri futballcsalást alulmúlni jóformán lehetetlen ezen a szinten. Másfelől nézve, ezen a madridi derbin is volt csalás épp elég. A Real nagy sztárjai közül ismét Pepe vitte a prímet, aki több alkalommal is eljátszotta, hogy ellenfele kivégzi, fejét fogva fetrengett a földön, miközben rajta röhögött az egész világ. Mi járhat Pepe fejében?

Nehéz dicsérni Sergio Ramost, aki az első félidőben „halt hősi halált”. Egy beadásnál, úgy tűnt, a kezét érintette a labda a tizenhatoson belül, Ramos ezért rögtön a szívéhez kapott. Fájdalmas jelenetek voltak, és a bennünk lassan eluralkodó végtelen cinizmus miatt már a zokogó Juanfran–tapsoló Atlético-drukkerek fináléját látva is inkább csak legyinteni támad kedvünk. Bárhonnan nézzük: ez a Bajnokok Ligája már nem az a Bajnokok Ligája, amelybe húsz évvel ezelőtt beleszerettünk. Nagyon sok pénz, nagyon sok színház.

Szakmailag a Real Madrid győzelme nehezen megkérdőjelezhető, főleg, mivel ezt az Atlético edzője, Diego Simeone sem vitatta a lefújás után. Pedig lett volna miért lamentálnia, Antoine Griezmann büntetőt rontott, a Real Madrid vezető találata előtt a gólszerző Sergio Ramos pedig alighanem lesen állt. Nagy ünneplést azonban nem csapnánk, a galaktikusok (vagy akinek jobban tetszik, a királyi gárda tagjai) a döntőben nem mutattak túl látványos futballt, a második félidőben teljesen visszavonultak a saját térfelükre, a hosszabbításban pedig – az Atléticóval teljes egyetértésben – rábízták magukat a vakszerencsére (azaz a tizenegyesrúgásokra). Ha visszaemlékszünk még a Manchester City elleni szokatlanul óvatos játékra, akkor azt mondhatjuk: nem nagyon láttunk még ilyen defenzív Real Madridot a nemzetközi színtéren.

Különösen azért érdekes mindez, mert a csapat edzője az egykori klubikon, minden idők egyik legzseniálisabb kamrestere, Zinedine Zidane, aki Miguel Munoz után a második olyan ember, akinek játékosként és edzőként is sikerült BEK/BL-címet szereznie a Real Madriddal. Persze, voltak egyéb érdekes statisztikák is a mérkőzés kapcsán. A Real Madrid 15. alkalommal lépett pályára a milánói San Siróban, és továbbra sem tudott nyerni ebben a stadionban. Antoine Griezmann idén a második büntetőjét rontotta el, ismét a Real Madrid (és Keylor Navas) ellen hibázott. Ami azonban a legjellemzőbb erre a mérkőzésre, az egy üres passztérkép. Az első félidőben Fernando Torresnek egyetlen átadása sem volt.