Magyar sikerek a náci eszmék árnyékában a berlini olimpián

Német precizitás, náci megalománia és lenyűgöző magyar sikerek. Az 1936-os berlini olimpiát az utókor szemében beárnyékolják a második világháború rémképei.

Egy, az olimpiáról szóló írásnak nem lenne szabad a politikával és háborúval foglalkoznia, hiszen mi sem áll távolabb a versenyek szellemétől. Mégsem tehetünk másként, hiszen a nemzetek közötti békét hirdető játékokat 1936-ban az az Adolf Hitler nyitotta meg, aki néhány év múlva lángba borította Európát. Három történet a világégés árnyékából.

Tölgyfacsemetét tessék

Ha nem jön közbe az első világháború, Berlin már 1916-ban olimpiát rendezhetett volna. A háború után a németek egy ideig nem is szerepelhettek a játékokon, de 1932-ben „rehabilitálták” őket, mondván: Berlin megérdemel még egy esélyt. Hitler ekkor még tüntetéseket szervezett az olimpia ellen, de hatalomra kerülése után már a rendezés mellett kardoskodott. Ez volt az első alkalom, hogy a rendezésbe az egész állami apparátust bevonták: a nácik grandiózus, 110 ezer férőhelyes olimpiai stadiont építettek, mely zsúfolásig megtelt a német sikerekre kiéhezett közönséggel.

A berlini olimpia több újítást is hozott: első alkalommal vitték az olimpiai lángot Görögországból (Magyarországon keresztül) váltott fáklyás futók Németországba. A láng aztán a verseny kezdetétől a záróünnepségig égett a hatalmas stadion fémfáklyájában. Újítás volt az is, hogy minden olimpiai bajnoknak (az ógörög olajfaág mintájára) tölgyfacsemetét adtak, azzal a céllal, hogy ültessék el a szülővárosukban.

Fehér olimpia, fekete sztár

A hitleristák 1932-ben azért rendeztek tüntetéseket az olimpia ellen, mert attól féltek, hogy a sok „alacsonyabb rendű fajhoz” tartozó sportoló „megfertőzi” a felsőbbrendű német népet. Az olimpiához való hozzáállásuk később megváltozott (úgy gondolták, a játékok elterelik a figyelmet a fegyverkezésről), de a faji felsőbbrendűség náci eszméje végig ott kísértett Berlinben. A német versenyzők győzelmeit rendre „Sieg Heil!” vagy „Heil Hitler!” kiáltásokkal fogadták, ami sokaknak nem tetszett.

Az egész azért is vált különösen visszatetszővé, mert a „fehér olimpia” legnagyobb csillaga a fekete Jesse Owens volt. Az amerikai atléta szegény családban született, de páratlan tehetségére hamar felfigyeltek: 1935 májusában egyetlen napon 5 világcsúcsot ért el, a berlini olimpián pedig négy aranyérmet szerzett (100 méteres és 200 méteres síkfutásban, 4x100 méteres váltófutásban és távolugrásban). Hitler elismerését azonban nem tudta kivívni, mert négernek született, emiatt pedig a színes bőrűek alsóbbrendűségét hirdető Führer nem volt hajlandó gratulálni neki.

Élő közvetítés

Az 1936-os berlini olimpia volt az első, melyet a magyar rádió először közvetített az otthoniak számára: Pluhár István riporter mind a tíz magyar aranyéremről élőben számolt be. A magyar sportolók a tíz arany mellett egy ezüst- és öt bronzérmet is elhoztak, ez pedig azt jelentette, hogy Magyarország a harmadik lett az éremtáblázaton Németország és az USA után. Berlin egyébként – Los Angeleshez hasonlóan – a csúcsok olimpiája volt, egyik rekord a másik után született.

A magyar férfiatléták kicsit gyengélkedtek, ezért egy hölgyre maradt a feladat, hogy diadalra vigye a piros-fehér-zöld színeket: Csák Ibolya a női magasugrásban 162 centiméteres teljesítménnyel nyert aranyat. Pluhár István így közvetítette a győzelmet az otthoniaknak: „Mikor Csák Ibolya karcsú teste átröppent a 160 cm-es magasság fölött, a stadion egyik részén, a Marathon-kapunál harsányan zengett föl a kiáltás: huj-huj-hajrá! Ebbe a kiáltásba reszketett bele a magyar nézősereg maradék reménye, még élő vágya, hogy a berlini olimpia atlétikai versenyei ne múljanak el magyar siker nélkül. Csák Ibolya nyugodt, hosszú léptekkel megy neki az utolsó kísérletnek, a 162 cm-es magasságnak és átugrotta... Győzött!”