„A titok a mérhetetlen, alázatos munkabírás”

Egy nappal az olimpiai döntő után még mindig mámoros boldogsággal figyelte a sajtó-nak interjúkat adó védenceit Bánhidi Ákos, a magyar rövid pályás gyorskorcsolyázók csapatmenedzsere, edzője. A szakemberrel még Pjong-csangban beszélgettünk.

Tökéletes futam volt az olimpiai döntő edzői szemmel?

Hát persze. Ennél nehezebb lenne feljebb menni, úgyhogy igazán tökéletes volt.

Így képzelték, hogy ez fog történni? A fiúk mind azt mondták, hogy tudták, ha Liu Shaolin Sándor előtt a kanadai fog állni a végén, akkor nem lesz gond.

Egy ilyen versenyhelyzetben rengetegféle koreográfia létezik, amire reagálni kell. A tervezés több ilyen variánsról szólt. Amikor a dél-koreaiak elestek, akkor kialakult egy olyan helyzet, ami elviekben, ha lábon végigvisszük, akkor már egy biztos érmet jelentett a magyar csapatnak. De ezek nem olyan srácok, hogy ha megérzik a lehetőségét annak, hogy itt többet is lehet tenni, akkor ne mennének rá. A végét nagyon gyönyörűen csinálták meg.

Verseny közben még van mód valamin változtatni, új stratégiát kitalálni?

Igen, van, bár természetesen nem túl könnyű a hangorkánt túlordítani úgy, hogy beérjen a fiúkhoz az információ, de azért az éppen leváltott embereknek van egy pici idejük kettőt-hármat fújni, és őket el lehet látni instrukcióval. A végső körökre is több variáns volt kitalálva, mert sokszor ilyenkor dől el a győzelem, végül most is így volt.

Hogyan élte meg az utolsó két kört?

Nem tudom. Nincs emlékem. Ismerem a versenyzőink és az ellenfeleink képességeit is, de a fiúk olyan erősen ragadták meg az alkalmat, hogy amikor élre kerültünk, akkor már nem tudtam elképzelni, hogy ezt elvegyék tőlünk.

Edzőként hogy látja, miben rejlik a váltónak az ereje?

A mérhetetlen, alázatos munkabírásban, az összetartásban. Az, hogy nemcsak magunkért, hanem egymásért dolgozunk, óriási pluszerőt ad a csapatnak. Ez minden csapatsportra jellemző, nálunk pedig a váltóban érzékelhető ez az extra erő. Érdemes lett volna hallani őket az öltözőben a döntő előtt, hogyan biztatták egymást.

Hogyan?

Elsősorban azzal, hogy gyerekek, ez ugyanaz a pálya, ahol a Világkupát megnyertük, menjünk fel és csináljuk meg. Aztán felmentek, és megcsinálták.