Vértek és pajzsok nélkül

„Csak” lazának szánt beszélgetésünk töprengő társalgássá mélyült.

Nemzedéked milyen időkre emlékezhet?

Kérdésed kilenc évtized távlatába kalauzol vissza. Az első nagy gazdasági világválság idején születtem, ínséges, nélkülözésektől terhes időkben. Egy ma már szinte teljesen ismeretlen civilizáció értékrendjében nőttem fel. Olyan világban, amelyet kinek-kinek a hite szerint az isteni gondviselés vagy az emberi értelem, a ráció, a természet törvényei, a morális princípiumok, a történelem törvényszerűségei kormányoztak. Írott és íratlan normák, törvények, társadalmi elvárások arra ösztönözték az embert, hogy tudatában legyen küldetésének. Felelősségteljes és törvénytisztelő, szerény és önfeláldozó lényként élje világát. Ilyenné alakítsa a személyiségét, az életvitelét, a lemenőit, a szűkebb és tágabb környezetét. Ebben a keretben, ha gyakran súlyos megpróbáltatások árán is, de az embernek módja volt megtalálnia a maga helyét és szerepét. A történelem kegyetlen fordulatai, a világháború, a magyar „pokoljárás”, a szocialistának hazudott bolsevik diktatúra, de különösen az ezredforduló táján kibontakozó fogyasztói civilizáció hatására azonban meggyöngültek ezek a keretek. Az ember lényegében fogódzók nélkül maradt ebben a rideg, végtelen univerzumban.


És most? Most milyen világban élünk?

Nagyot fordult a világ. Tagadhatatlan, hogy ma olyan korban élünk, amely radikálisan különbözik attól, amelyben szüleink, nagyszüleink éltek. Az emberek olyan életvitelt engedhetnek meg maguknak, amilyenről elődeink álmodni sem mertek. A klasszikus polgáriból posztmodernné, illetve fogyasztóivá átalakuló civilizáció kihívásai és következményei azonban drámaiak. A hagyományos, erősen közösségi morál radikális individualista morállá, a közösségközpontú magatartás személyiségközpontú magatartássá, az önmegtartóztatásra nevelő civilizáció élethabzsoló, hedonista civilizációvá alakult át.

Generációdnak sok önvizsgálatot kellene tartania?

Kétlem, hogy az egymást követő generációk felelősek lennének a történelem kedvezőtlen fordulataiért. A populáció zöme nem csinálja, hanem elszenvedi a történelmet. A mi nemzedékünk sem volt a sors kegyeltje. Az elemi iskola első két osztályát a csehszlovák polgári demokráciában végeztem, harmadiktól Horthy félfeudális, a demokrácia minden vívmányát nélkülöző, álkeresztény rendszerében művelődtünk és szocializálódtunk. A háború alaposan megzavarta, a rá következő „béke” pedig berekesztette iskolai művelődésünket. A fegyverek elhallgattak, de a felvidéki magyarságra a „zárójeles négy év” borzalmai vártak. Szinte törvényszerű, hogy a „jégtörő” februárt „lelkesen és dalolva” fogadtuk. Harsogtuk a szovjet mintára torzított szocializmus, a leninizmussá hamisított marxizmus jelszavait. Félrevezetett, megtévesztett nemzedék vagyunk. Ha valamiért felelősséggel tartozunk, akkor az a nehezen oldódó történelmi vakság, a naivitás, a túlságosan hosszú ideig viselt rózsaszín szemüveg.

Kilencven éved alatt gyakran főzött dacpörköltet az elméd, merthogy falakba ütközve inkább csak belül érezhetted a magad igazát?

Nem szeretek, nem is tudok magamról beszélni. Különösen a kényes, az ember jellembeli-erkölcsi habitusát érintő kérdésekről vagy konfliktusokról. Humanistának tartom magam, aki akarattal nem ártott senkinek, nem próbált mások kárára érvényesülni, sem anyagi, sem társadalmi előnyökhöz jutni. És bár sorsa a tisztes szegénység, igyekezett a hivatásához, a felvidéki magyar identitásához méltón élni és cselekedni. Pedagógiai-kutatói munkám megítélése nem az én tisztem, annyit azonban megjegyeznék, hogy az oktatói-nevelői munkámból, az irodalom körüli ügyködésemből mindig lelkiismereti kérdést csináltam. Ha bántottak s nem tudtam ellene tenni, hát fogcsikorgatva hallgattam, s igyekeztem lenyelni a békát.

Ha körbepillantunk: epizodisták hiszik itt, hogy főszereplők?

Nem vagy tekintettel a koromra. Szeretem a lelki nyugalmat, napjaink politikai zajlása pedig felkavar, sokszor borzadással tölt el. Ezért a napi politikától elzárkózom, bár ez nem mindig sikerül. A sajtó tele van gusztustalan csatározással, a hitelrontás, a politikai ellenfelek kölcsönös megbélyegzése folyik. Lehet, túlságosan borúlátó vagyok, de meggyőződésem, hogy a legsötétebb populizmus korszakába tartunk. Tisztelet a nagyon kevés kivételnek, de zömmel nagyhangú, sokat ígérő, zseniálisan blöffölő, populista politikusok vették át a közgondolkodás irányítását. Irodalmár lévén pedig leginkább az írók jelenlétét hiányolom a közírásból. Ez alól a hazai magyar sajtó sem kivétel. Hol van olyan karizmatikus írói személyiség, publicista, mint amilyen a lenullázott, ellapozott Fábry Zoltán volt, vagy többségi viszonylatban Illyés Gyula, Németh László, Veres Péter, akiknek a szavára egy egész ország figyelt?

A hatalom szerinted szenvedélybetegség?

Egyre nehezebbeket kérdezel. Nem vagyok pszichológus, de meggyőződésem, hogy a hatalomvágy, az egyeduralomra törekvés, a diktatórikus hajlam kóros elhajlás, pszichiátriai jelenség. Ha úgy tetszik, szenvedélybetegség, ami terápiás kezelést igényel. Nincs kapacitásom ezt a témát mélyebb összefüggéseiben elemezni, de tapasztalatért elég a szomszédba átnézni. A mai magyar politika, a félelemkeltés, az ellenséggyártás, az „egy fej, egy akarat”-féle kormányzás előbb-utóbb önmaga karikatúrájává válik, és eltűnik a történelem süllyesztőjében. A történelem ebben az egyben megbízható, a diktátorok átmeneti tündöklés után mind elbuknak egyszer, kicsik és nagyok is.

Osztod a véleményt, hogy minél érettebb a nemzet, annál kevésbé hangsúlyozza pökhendin saját nagyságát?

Teljes mellszélességgel, bár történelmi tapasztalatok támasztják alá, hogy minél kisebb egy nemzet, annál nagyobbnak, értékesebbnek hiszi magát. Felnagyítja történelmi szerepét, csodálatos nemzeti karaktert, sikerekkel teli történelmi múltat kreál magának. Korunk valahogy kedvez ennek a jelenségnek. De napjainkban a nagyhatalmak vezetői is gyakran nyúlnak a kokárda-hazafiság, a nemzeti színű porhintés, a „dicső múlt” hangoztatása és a mákony más közélelmezési formáihoz, sőt, az etnocentrizmus durvább eszközeitől sem riadnak vissza, hogy megtartsák a hatalmukat. Az etnocentrizmus azonban nagyon veszélyes, kirekesztő, intoleráns nemzetfelfogás, amely az emberi közösségek kohézióját biztosító egészséges nemzettudattól az elvakult nacionalizmushoz, majd a sovinizmushoz vezető út utolsó állomása. Személyes tapasztalataim is alátámaszthatják ezt. A legfogékonyabb éveim ábrándjai, ifjúkorom legszebb álmai a Horthykorszak tömény etnocentrizmusában, a „mindent vissza” ostoba politikájában, a világháború véres kataklizmáiban, majd a tomboló szlovák nacionalizmus poklában váltak köddé. Nagyon nem szeretném, ha az unokáimra hasonló sors várna.

A te sorsod hosszú évtizedeiben mik voltak a vértjeid és mik a pajzsaid?

Mást nem tudok mondani, mint hogy mindig őszinte voltam és bíztam az emberekben, s ezt másoktól is elvártam. Vértek és pajzsok hiányában volt is részem csalódásban bőven, gyakran hagytam magam rászedni, átejteni. Nem szeretek a kudarcaimra gondolni, inkább ne feszegessük tovább ezt a témát.

A jó isten is megváltozott kicsit a modern világban?

Kérdésed humorosan hangzik, noha helyénvaló. A téma pedig véresen komoly, ezért akár hosszabb kifejtést érdemelne.

Elsősorban irodalompedagógusnak tartod magad. Hiszel abban, hogy az irodalom befolyásolja a világ alakulását?

Ez megint olyan kérdés, amit bűn két mondatban elintézni. Bár akár egy mondatban is lehet: hiszek, de hitem manapság erősen meggyengült, pesszimista színezetet kapott. Mégsem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy az irodalomnak küldetése, nélkülözhetetlen társadalmi szerepe, önazonosság-fejlesztő és óvó ereje van. Talán nem kell bizonygatni, hogy a lét és a lélek tartományaiból tudósító költészet, hogy az irodalom nélkül elsatnyul, sivárrá válik az ember lelke és képzeletének világa. Neves kultúrszociológusok állítják, hogy a valóban jó írók szeme érzékenyebb és mélyebbre lát az emberi személyiség rejtelmeibe, mint a lélektan tudósainak legmodernebb elektronikus műszerei.

Gondolom, ki nem mondott életcélod volt lábnyomot hagyni magad után. A tanárképzésben vagy irodalomtörténészként inkább?

Senki sem akar nyomtalanul eltűnni ebből a világból. Irigylem azokat, bár nem hiszek nekik, akik visszanézve tökéletesen elégedettek magukkal és eredményeikkel. A sorsom nagy ajándéka viszont, hogy a szlovákiai magyar pedagógustársadalom több nemzedékének szakmai művelődését segíthettem, írtam több tucat tanulmányt, nyolc könyvet, más egyebet. Aggastyánkorba érve életem summázatát nézve mégis tele vagyok hiányérzettel.

Mi az, amitől az ember leginkább belefakul saját életébe?

A lelkiismeret-furdalás, a bűntudat, a csalódottság, az elkésettség és lekésettség érzése. Amikor kerek húsz évvel ezelőtt nyugdíjba mentem, megálltam többezres könyvtáram előtt, és azt mondtam magamban: most pedig megeszlek szőröstülbőröstül. Ebből azonban nagyon kevés valósult meg, nem igazán tudok elszámolni a nyugdíjas időmmel. Torzónak, be nem fejezettnek érzem a munkásságomat. Tengernyi időm ment el az irodalomnépszerűsítéssel abban a szent meggyőződésben, hogy az embereket meg kell tanítani olvasni a szépirodalmat, szeretni és becsülni a könyvet. Ezért rengeteget utaztam föl-alá az országban, és ez az idő hiányzik mind a tudományos munkásságomból, mind a magánéletemből. Sokat tépelődöm azon, megérte-e. Felmérések bizonyítják, hogy az irodalom társadalmi presztízse ijesztően csökken, egyre kevesebben olvasnak, a helyét egyre inkább betölti a laptop, az internet, a modern kígyóbűvölés.

Kilencvenévesen is őrzöl titkot, titkokat?

Vártam ezt a kérdést. Ezt máskor is meg-megkérdezed tőlem. Nos, se titkok, se tervek. Bár volnának. Fáradt, kiégett ember vagyok, akit általa megválaszolhatatlan, kínzó kérdések gyötörnek: vajon azzá lette, aminek született, vagy mi végre volt ez a hosszú élet…