Az iskola a helytállás helye

Háromszáz elsőéves hallgatóval 1960. szeptember 1-jén alakult meg Nyitrán a sokáig csak „institút”-ként emlegetett főiskola. A sokszor beígért, ám hiába remélt önálló magyar tagozat híján, az idegenkedő nyelvi közegbe került magyar főiskolások összetartó centruma a magyar tanszék lett. Ennek a szakmát adó, a hivatástudatot segítő és diákjai látókörét, nyitottságát bővítő katedrának a nyugalmazott docense a most a szülővárosában, Komáromban élő, már a 89. életévét taposó Szeberényi Zoltán.

Bizonyos idő múltán az ember óhatatlanul a nosztalgia szemüvegén át látja a régen történteket. Gondolom, gazdag irodalomtörténészi munkásságod mellett ma már te is így érdemesíted emlékezetedben a nyitrai magyar pedagógusképzés évtizedeit.

Fiatalabb éveikre nyilván sokan hajlamosak nosztalgiával gondolni, belőlem azonban hiányzik ez a hajlandóság. Hiányzik, mert az elmúlt sok-sok esztendőben annyi lelket borzoló bosszantás is történt, hogy arra nemigen érdemes jó szívvel emlékezni. Persze, pályám ettől függetlenül 1960 szeptemberétől egészen a nyugdíjazásomig Nyitrához kötődik. Lassan hatvan éve, hogy az akkori időkben dönteni hivatott Szlovák Nemzeti Tanács Megbízotti Hivatalának rendeletével Pozsonyban megszűnt az egyetemi fokú Pedagógiai Főiskola, és annak feladatköre átkerült a Zoboraljára. Ott az addig a Mezőgazdasági Főiskolán oktató Jozef Pastier kapta a pártfeladatot, hogy a Nyitrán működő pedagógiai gimnázium zömében szlovák tanári karára építve hozza létre a magyar pedagógusok képzését is ellátó tanárképzőt.

Nyilván az efféle föntről jött odaszólásokra jellemző bonyodalmakkal együtt...

Csakugyan. Például nem csupán a zökkenőmentes oktatáshoz alapvetően fontos könyvállomány bizonyult bántóan szűkösnek, hanem a tanárhiány is érezhetően befolyásolta a főiskola-alapítás nehéz időszakát. Hogy csak a magyar tanszék helyzetét említsem: a Pozsonyban megszüntetett főiskoláról, főállásban, csupán Kazimírné Pesthy Mária és tanszékvezetőnek Csanda Sándor vállalta az állandó ingázást Nyitrára. Helybeliekként hárman egészítettük ki őket. Tanársegédként Révész Bertalan, a két adjunktus pedig Bartha Tibor meg jómagam lettünk. A stúdiumhoz tartozó többi tantárgyat az újonnan szerveződött főiskola különböző katedráinak egy-két magyar, vagy magyarul is megfelelő szinten előadni képes tanára tanította. Az úgynevezett magyar tagozat tehát az első naptól fogva virtuális fogalom volt, hiszen a magyar pedagógusképzés természetes céljait követve – önálló súllyal és küldetéssel – egyedül a magyar tanszék működött. Szerencsére, az érintett tanszékek jóindulatú hozzáállásával, illetve megfelelő lelkesedéssel és szakértelemmel öt-hat esztendő alatt így is kielégítő alapokon nyugvó és folyamatosan emelkedő színvonalat felmutató magyar tanító- és tanárképzést is biztosító főiskola épült ki Nyitrán.

Az „institút” – noha rendhagyó módon nem tartozott az ország egyetemei egyikének kötelékébe sem – idővel mégis fakultássá lépett elő. Ez a kissé komikus avanzsálás megváltoztatta az ott zajló magyar pedagógusképzés célirányát és szemhatárát?

Számszerűség dolgában továbbra is a képesítéssel bíró szlovákiai magyar tanerőhiány mérséklése volt az elsődleges célunk. De a kisebbségi lét és az anyanyelvi oktatás sajátos gondjainak ismeretében az szintén alapvető szándékunk lett, hogy hallgatóink ne „csak” száraz lexikális tudást sajátítsanak el a nálunk töltött évek alatt, hanem a pedagóguspályához fontos rátermettséget és sokoldalúságot is fejlesszük bennük. Az iskola ugyanis a helytállás és a küldetéstudat helye, hogy az itteni magyar iskolahálózat így is igazolja az anyanyelvi oktatás lélektani előnyét. Az elméleti ismeretek mellett ezért az irodalom, a kultúra, a közművelődési és művészeti szakkörök segítségével, az aktív klubélet támogatásával igyekeztünk erősíteni hallgatóink önazonosságtudatát. Azért, hogy egész életpályájukra kihatóan felismerjék: egy jó pedagógus a helyi közösségi élet szervezője és mozgatóereje, kisebbségi léthelyzetben ez pedig duplán érvényes elvárás!

A hírhedt szocialista nevelés napiparancsainak örökös forszírozásával, meg hát a pártállami idők forgandó politikai kurzusainak széljárásában miként lehetett megvalósítani ezt a kiemelt szándékot?

Főként kétszínűséggel. Mást mutattunk kifelé, közben mindent megtettünk, ami a lelkiismeretünk szerint fontos volt. A minőség, az identitás és a pedagóguspálya iránti elkötelezettség jegyében. Ez azért is volt lényeges, mert a szocializmus mindenből ideológiát csinált, ami rettenetesen fékezte, sőt, elferdítette és egyhangúvá tette a tanítóság munkáját.

Ez a pártállami rátelepedés nemcsak az általános közoktatás gyakorlatában, hanem a főiskolák mindennapjaiban is érződött. Így minden célszerű alakoskodás dacára nyilván a nyitrai magyar katedra munkájában is.

Igen, bár tanszékünkön a legkomiszabb politikai korszakot még megelőzhették a kiteljesedés évei. Az az időszak, amikor Tőzsér Árpád, Cselényi László, kicsit később Kovács László tanított nálunk. Az 1968-as csehszlovákiai eseményeket követő husáki konszolidáció azután a politika durva gáncsoskodásának és a közélet pangásának éráját hozta a mi nyakunkra is. Az intézményalapító Jozef Pastiert kizárták a kommunista pártból, és több tanárral, így például Teleki Tiborral, Kardos Istvánnal, Bartha Tiborral együtt sokakat lényegében kitettek az utcára. Az új dékán a magyarokkal szemben rosszhiszemű Michal Soták lett, aki célirányos elfogultságában megszüntette a középiskolai szintű tanárképzést. Nyitrán már csak a megkezdett évfolyamok fejezhették be ilyen szakirányú tanulmányaikat; a pedagógusképzés pedig az alapiskolák alsó tagozataira szűkült. Ezért amíg korábban még évente átlagosan 130 magyar hallgató szerzett nálunk főiskolai diplomát, ez az impozáns szám, a permanens csökkenés miatt, tanévenként végül is harminc abszolvensre apadt! Valószínűleg a magyar tanszék is csak azért maradhatott fenn, mert féltek megszüntetni, a velünk különösen rosszakaratú dékán a kedvezőtlen külföldi, főként a magyarországi reakcióktól tartott. Ilyen „akadémiai hangulatban” aligha volt öröm a tanítás, noha a kívánt színvonal megtartásáért ekkor is megtettük, amit csak lehetett. A pedagógiai fakultás azonban csupán a politikai és társadalmi buktatókkal teli és hosszadalmas normalizáció elerőtlenedése után tudta fokozatosan visszaküzdeni magát arra a nívóra, hogy több változáson túlesve immár esztendők óta a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem egyik becsben álló kara lehessen. Igaz, ez már egy egészen más történet.

Viszont az még a régi idők jóleső emléke, hogy egy huzamosabb időszakon át mégiscsak évente átlagosan 130 magyar hallgató kapott diplomát a Nyitrai Pedagógiai Karon. Önkéntelenül is fölmerül hát a kérdés, ők vajon, a tanulmányi éveik alatt, nem tehettek volna többet a lélekszámában napjainkra elszomorítóan megcsappant Zobor vidéki magyarság megtartásáért?

Jogos a felvetés, viszont az őszinte válasz is tárgyilagosan prózai. A Zoboralja tulajdonképpen már a hatvanas évek elején szórványvidék volt, hiszen a régió korábban magyar ajkú falvai a pedagógiai főiskola Nyitrára kerülésének idejére erősen asszimilálódtak. Ráadásképpen ez a folyamat, ahogy az élet megmutatta, sajnos megállíthatatlannak bizonyult. Vittük a hallgatóinkat a környező községek kulturális rendezvényeire, sok helyütt tartottunk közművelődési és irodalomnépszerűsítő esteket, segítettük a vidék színjátszó csoportjait, élénk kapcsolatot tartunk a Csemadokkal. De az emberek többnyire már Nyitrára jártak be munkába, a magyar öntudat ezáltal a háttérbe szorult. Közeli településeken gyakorlóiskolánk is csak Nagycétényben és Gerencsérben volt. Arra kényszerültünk hát, hogy különbusszal, régebben pedig vonattal, gyakorló tanításra Érsekújvárba jártunk a hallgatóinkkal. Egyszerűen nemcsak észrevenni, hanem tudomásul is kellett venni az aligha szívderítő valóságot. Azt, hogy Nyitra lakható, csinos város, gyönyörű környezettel, azonban a szelleme – enyhén szólva – nem éppen magyarbarát. Így a város társadalmi életében sem játszhattunk jelentősebb szerepet. Sőt, a hatvanas évek elején az utcán sem volt ajánlatos magyarul beszélni, különösen este tíz után. Ez a felemás helyzet csak később javult valamelyest. Nehéz szabadulni a gyanútól, hogy a pozsonyi főiskola megszűntével a magyar pedagógusképzés központját szándékosan helyezték át hatóságilag Nyitrára, mondjuk, az összehasonlíthatatlanul kedvezőbb Dunaszerdahely vagy akár Komárom helyett. Pedig ezekben a városokban vagy a vonzáskörzetükben még válogathattunk volna a gyakorlóiskolák között...

A pedagógus mindennapi munkájának szikrája a hivatástudat. Tanítható ez a tanító- és tanárképzők „műhelyében”?

A szó eredeti értelmében megtanítani nem lehet. De személyes példamutatással megalapozható, és a pedagógiát életpályaként választók figyelmét fel lehet hívni arra, hogy az iskola – az elemitől az egyetemig – mind a diákok, mind a tanítóság részére valóban minden tekintetben a helytállás helye. Aki pedagógusként kiáll a katedrára, annak érzékeltetnie kell, hogy tudni érdemes! Hogy a tudást folyamatosan fejlesztve a köz javára illendő fordítani. Ugyan modern időket élünk, de ma sem közhely Gárdonyi Géza örökbecsű intelme, hogy a tanító legyen szűkebb és tágabb környezetének lámpása. Tanítónak lenni ugyanis életforma.

Szülővárosod magányában gyakran gondolsz a Nyitrán töltött évtizedekre?

Igen, és irigylem azokat, akik visszanézve életüket szakmailag is elégedettek lehetnek önmagukkal. Kitartó és áldozatkész pedagógusaink több nemzedékét taníthattam, írtam tizenkét könyvet, mégis tele vagyok hiányérzettel. Már-már aggastyánként, pályám summázatát látva, egyre világosabban észreveszem, hogy akadálytalanabb időkben mit kellett volna még megtennem.

Nem vagy önmagadhoz túl szigorú?

Ez maradjon az én gyötrődésem.

Az sem hízelgő tudat számodra, hogy aligha lenne magyar iskolahálózat Szlovákiában, ha nincs évtizedeken átívelő pedagógusképzés Nyitrán – és neked ebben oroszlánrészed van?

Nem az egyéni érdemek tömjénezése fontos, hanem maga a tény, hogy a Nyitrai Pedagógiai Kar kétségtelen társadalmi és nemzetiségi jelentőségének komoly fejezet jár a szlovákiai magyar pedagógusképzés történetében. De hát hézagos emlékezetpolitikánk adósságainak hosszú sorában érdemben törődik ezzel valaki?!