Kultúra

Irodalompedagógus egy „Robinson-szigeten”

Minden oka megvan rá, hogy pályaművének gazdagsága révén elégedett legyen. A riporter, alanyának szavaiból ítélve, mégis úgy érzi: ez nem egészen így van; és bizony aligha téved.
ÚJ SZÓ ONLINE

2012. október 9. 12:48

 

Tudományos munkái és (tan)könyvei szép számának, egykori diákjai ragaszkodásának, kitüntetéseinek dacára megfáradtnak, kissé kiábrándultnak tűnik. Mind a tanári, mind az irodalmi pályafutását lezártnak tekinti, s kissé csalatkozva mondja, hogy az irodalom, az irodalmi élet kulisszái elfordultak tőle, és már nem találja, bár ő sem keresi ott a helyét. Amikor pedig legutóbbi (őszerinte utolsó) könyvének címe, A hűség ára kerül szóba, vallomásszerűen leszögezi: ezzel a könyvcímmel egész pedagógiai és tudományos munkásságát kívánta jellemezni, magával a kötettel pedig azt bizonyítani, hogy az irodalom nem csupán öncélú művészet, a „lélek fényessége”. Sőt, kisebbségi helyzetben különösen nem az, hiszen akaratától függően épp az író erősítheti az olvasók identitását, mélyítheti önismeretüket, a szülőföld iránti hűségüket – így lassítva a megállíthatatlan asszimilációt. Azután, talán a tanárias precizitás kedvéért, még hozzáfűzi, hogy 82 évesen is hisz a szó megtartó erejében, s ebben a hitben irányult a szlovákiai magyar irodalomra az egész kritikai s kutatói munkássága. Keresve benne mindazt, ami továbbadásra érdemes érték és emberismeret. Szeberényi Zoltánnal, az egykori nyitrai tanárképző főiskola nyugalmazott docensével komáromi otthonában beszélgetek, ahová az utcáról – már-már elzárva a külvilágot – fából ácsolt, hangulatosan régies kertkapun át invitálja a látogatót.
 
Tanár úr, erős vára a szülői ház?
Nemcsak erős váram, hanem hatvankét éve az igazi otthonom is, hiszen a szüleim kuporgatták össze. Újabban pedig a Robinson-szigetem is, mert nagyon ritkán mozdulok ki innen, hacsak a napi bevásárlásokat nem számítom. Ragaszkodom ehhez az én saját „szigetvilágomhoz”, mert életem első húsz évét innen egyetlen macskaugrásra, a valamikori Munkásházban, az ottani szoba-konyhás lakásokból álló bérházban és a környező grundokon töltöttem. Annak az épületnek már vége, viszont annál jobban kötődöm a szülői házhoz.
 
Még most, a nyolcvanon is túl?
Igen. Hiszek ugyanis abban a népi tapasztalatban, hogy az ember megőrzi, egész életére magába zárja annak a közegnek a szellemét, életvitelét, világlátását, amelyben fölnőtt. Nekem szerencsém volt. Ott, abban a földszintes, hosszú barakkra emlékeztető házban úgy éltünk mindannyian, akár egy családiasan összetartó közösség. A megértés, a tolerancia, a torzsalkodás és a hátsó gondolatok fűtötte érdekszövetségek nélküli együttélés ott tapasztalt mértékével azóta sem találkoztam. Ennek az örökségnek próbálok, próbáltam megfelelni.
 
Élete nyolc évtizedének felét mégis Nyitrán töltötte. Ott tanított, munkásságának érdemi része szintén ez utóbbi városhoz köti. Nyugdíjazásának időszakában mindennek ellenére úgy határozott, hogy a családjával együtt Komáromban egy újabb életfejezetet nyitnak. Hangulati döntés volt, vagy nyomós érvek szóltak mellette?
Ez fonák kérdés, vallomásos választ igényel. Őszintén szólva, sohasem tudtam elképzelni, hogy Nyitrán öregedjek meg és ott fejezzem be az életemet, egyszerűen hazavágytam. Pedig Nyitrán kényelmes lakásunk volt, kertünk a Zoboron. Tulajdonképpen a város is lakható, nem nagy, nem kicsi, a környéke pedig, a fölötte magasodó heggyel, egyenesen gyönyörű. Viszont a szelleme bizony nemegyszer ellenszenves, elfogult és nacionalista. Én lényegében csak a tanszéken, a hallgatók között éreztem magam igazán jól. Hazajöttünk hát a kevésbé kényelmes, szerényebb környezetbe. És a koromra való tekintettel hadd legyek egy kissé szentimentális: a komáromi homokban akarok majd végleg megpihenni.
 
Az önök generációja, tehát az 1930-asok nemzedéke az a korosztály, amelynek kamaszkorát, majd az életben tett első lépéseit először a világháború, majd a csehszlovákiai magyarok jogfosztottságának időköze is megjelölte. Ha most például Duba Gyulára, Dobos Lászlóra, Török Elemérre, Fónod Zoltánra vagy önre gondolok – bár nyilván bőven említhetnék az élet számos területéről másokat is –, mégis helytálltak. Mi hajtotta önöket a bizonyítás irányába?
Ez a nemzedék tényleg nem volt a sors kegyeltje. Sokáig autodidakták voltunk, és az életpályáinkon is megkésve indultunk. Én például 23 évesen érettségiztem, ráadásul technikumot végezve. Első cikkemet pedig, Kölcseyről, harmincévesen írtam. Tény és való, nem ekkor illik elkezdeni egy tudományos pályát... Ebben a generációban élt viszont valami egészséges tudásszomj meg tenni akarás. Talán pont azért, mert éveket rabolt el tőlünk a háború, utána egészen 1948 februárjáig a magyarüldözés. Addig ez látványosan, utána rejtettebben folyt, és máig sem felhőtlen a helyzet, beszéljünk is bármiről. A nacionalizmus, sajnos, nem szűnik meg, még ha más színt ölt, akkor sem. Ezért voltunk, és akik még élünk, vagyunk is elkötelezettek az írott szó iránt. Ahhoz ugyanis, hogy valaki bizonyíthasson, először tenni kell. Ezt érezhette Dobos, Duba, Fónod és a többiek Tőzsérék generációjáig. Én mindmáig nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy az irodalomnak küldetése, önazonosság-fejlesztő és óvó ereje van. Hiába állítják a mai fiatal titánok az ellenkezőjét. Hogy a művészetnek nincs küldetése, hacsak az a szándék nem, hogy tetszést váltson ki. Szerintem az önismeret az egyik legfontosabb tulajdonság, ami nevelhető és kialakítható. Természetesen, az irodalom segítségével is. Ebben hovatovább, egyre biztosabb vagyok.
 
Nyolcvankét évesen talán már nem bántó a kérdés: tanár úr mikor gondolt először az idő múlására?
Amikor 65 évesen abban a naiv hitben mentem nyugdíjba, hogy óraadó tanárként még tovább taníthatok. Viszont a tanszék nem javasolt engem.
 
Tudható, hogy miért nem?
Csak sejthetem. Talán nagyobb volt a tekintélyem a hallgatók előtt, mint több kollégának. Vagy attól tartottak, hogy felülkerekednek bennem a tanszékvezetői ingerek. Pedig akkoriban fizikailag még elég jó karban voltam, óraadóként bírtam volna a strapát.
 
Nyilván rosszulesett a mellőzés!
Határozottan. Ha megsértve nem is vagyok, de nem esett jól. Ráadásul a tanszék szintén bajban volt, mert a szakmai minősítések statisztikáiba valószínűleg jól jött volna, ha két docens is van a magyar tanszéken. Akkor eldöntöttem: ha nem hívnak, én sem kínálkozom.
 
Ellenben négy évtizeden át teljes tekintélyével jelen volt a Nyitrán zajló magyar tanító- és tanárképzésben...
Az akkori Csehszlovákiában, az ötvenes-hatvanas évek mezsgyéjén, egymást követték az iskolareformok. Az ilyen sorozatos változások egyik fordulópontjaként helyezték át Pozsonyból a magyar pedagógusképzést Nyitrára. Az ürügy Pozsony túlzsúfoltsága volt, a döntés viszont nem véletlen, hiszen Nyitra elfogadható közelségében nem volt rögtön az első naptól kezdve olyan magyar alapiskola, ami gyakorló intézményként működhetett volna. A környék falusi iskoláit kellett fokozatosan föltornázni a kívánt szintre. De az addig Pozsonyban oktató tanárok közül is csupán ketten, Kazimírné Pesthy Mária és Csanda Sándor vállalták az ingázást Nyitrára. Fiatalon így került még az újonnan alakult tanszékre Barta Tibor, Révész Bertalan, jómagam pedig adjunktusként. 1960-tól éveken át mi öten tanítottunk, mígnem Zsilka Tibor, Teleki Tibor, később az ő felesége is tanított nálunk. Úgyhogy így indult Nyitrán a magyar pedagógusképzés.
 
Viszont annak látványos felfutása után megtorpanást hozó időszakok is jöttek. Például a hetvenes évek derekán, 1977 folyamán, a Pedagógiai Kar magyar tagozatának fokozatos felszámolásával megkezdődik a magyar nyelvű pedagógusképzés leépítése. Ennek szembeszökő adata, hogy a korábban megszokott közel százról 21-re csökken az ide felvett elsőéves hallgatók száma. Indokolt hát a kérdés, hogy a tanár úr miként emlékszik a husáki konszolidáció legkeményebb éveire?
Erről az időszakról nem szívesen beszélek. Igyekszem kitörölni az emlékezetemből, bár egyes epizódjai még álmaimban is kísértenek. Ugyanis a Prágai Tavasz hozzánk érkező, bennünk is reményeket keltő hullámait, az enyhülési folyamatot a megtorlás időszaka követte. Rektorként egy ukrán származású diktátor vette át a kar irányítását. A rossz emlékű átigazolásokat követően megkezdődtek az elbocsátások, a magyar pedagógusképzés szisztematikus és könyörtelen leépítése. A tanári kart megtizedelték, a hallgatók száma a harmadára csökkent, egy évtizeden át szünetelt a középiskolai tanárképzés. A Juhász Gyula Ifjúsági Klubot, a Fórum nevű irodalmi kört feloszlatták. A tanszék munkáját különösen az utóbbi érintette, mivel a tagság zömét magyar szakos hallgatók alkották. Szerencse volt a lehangoltságunkban, hogy Tőzsér Árpád a konszolidáció pozsonyi inkvizítorai elől viszont Nyitrára „menekült”. Így az ő szervezésében, kijátszva az éber figyelőket, az irodalmi kör Új Fórum néven újraindult. A legnagyobb sikerét az általa összeállított és Galán Géza rendezte balladaesttel, a szlovák és magyar balladákból, népdalokból álló népi musicallel érte el. A nyelvészet iránt érdeklődőket, a karról történt száműzetéséig, Kovács László irányította. Szép eredményeket értek el, különösen a nyelvjáráskutatásban. Nem túlzás, ha úgy vélem, hogy a szocializmus évtizedei alatt, minden nehézség és elnyomás dacára, a hetvenes évek első négy-öt esztendejében volt a magyar tanszék oktatói és nevelői munkája a legmagasabb szinten.
 
Udvariaskodás nélkül szeretnék rákérdezni: Szeberényi Zoltán, a kitűnő tanár, a jeles irodalomtörténész és kritikus, vagy ahogyan ő jellemzi magát a legszívesebben, az irodalompedagógus itt, a szülői ház csendjében gyakran számot vet eddigi életútjával?
Óhatatlanul. Az élet kilencedik évtizedét taposva illendő szembenézni azzal, hogy az ember mit csinált, vitte-e valamire, mit hagy örökül. Vissza-visszatekintek hát, bár nem szívesen.
 
Mert?
Mert torzónak érzem a munkásságomat. Többet kellett volna tennem, elvégre a sors, ha megkésve is, de kínálta nekem a lehetőségeket. Mégsem tudtam jól adminisztrálni magam. Tengernyi időm ment el az irodalomnépszerűsítéssel is, abban a hiszemben, hogy az embereket meg kell tanítani szeretni a könyvet. Eközben rengeteget utaztam föl-alá az országban, és ez az idő bizony hiányzik a tudományos munkámból. Most legföljebb azon tépelődhetek, megérte-e?... Manapság ugyanis kevesek szórakozása az irodalom, tarol helyette a laptop meg az internet.
 
Mostanában mire összpontosítja inkább a figyelmét: irodalomtudósként a literatúrára, vagy tanáremberként a pedagógusképzésre?
Próbáltam sokáig mindkettőt, mára a dolgok vége, őszintén szólva, valami belső késztetésből eredő begubózás lett. Annyira, hogy például Nyitrán évek óta nem is jártam már.
 
Ön, tanár úr, egyébként sem volt túlzottan lelkes közéleti ember...
Nem, mert a közélet ügyeihez tehetségtelen vagyok, és funkcióért sem kapaszkodtam soha. Olykor még a tanszékvezetést is púpnak éreztem a hátamon. Az a döbbenet pedig egyre inkább elkeserít, hogy napjainkra a homo sapiensből mohó sapiens lett. Hogy gyökerestül megváltozott az emberi gondolkodás iránya. Hogy mindennemű törekvés előterében szinte kizárólag a pénz, az érvényesülés dominál. Viszont áldozni érte senki sem akar. Háttérbe szorult az emberismeret, az erre épülő köznapi tevékenység. Nem egymást segítve, hanem egymás rovására élünk.
 
Már a jövő sem az, ami volt?
Így van. Sajnos. És hát mi sem vagyunk már azok, amik voltunk.
 
Mi adja, adná az élet leghitelesebb értékrendjét?
Nem vagyok hívő, de a Tízparancsolat az emberi és társadalmi létnek olyan mindenre kiterjedő, alapvető törvénye, hogy ha ahhoz tartanánk magunkat, akkor nem tapasztalnánk a naponta megtörténő szörnyűségeket.
 
Mivel telnek a napjai az önmaga választotta komáromi „Robinson-szigeten”?
Semmivel – mondhatnám enyhe túlzással. Azokat a célokat és értékeket melyekért én küszködtem, a tékozló és igaztalan utókor jórészt divatjamúltnak minősítette. Ez van. Várom, bár nem óhajtom az utolsó csengetést.
Önnek ajánljuk
RegioJet

Marad a káosz a RegioJet vonalán

fuvarossztrájk

Újra blokád alá kerültek a határátkelők

koronavírus

Koronavírus – Németországban is megerősítettek egy megbetegedést

Daniel Lipšic

Lipšic: A váltóhamisítási ügyben a végéhez közelít a bizonyítási eljárás

ildi

Kínából jelentik

koronavírus

Koronavírus – Száz fölé emelkedett a halottak száma, 4500 fölé a fertőzötteké

Legfrissebb galériák
Olvasta már?

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.