A múltat sokan túlbecsülik

Ebben az életben az embernek előre kell látnia, gyorsan kell cselekednie, mindig tisztában kell lennie a legújabb eseményekkel, alkalmazkodnia kell a legújabb trendekhez. Folyamatosan kapjuk a különböző figyelmeztetéseket, a híradók sosem alszanak, az újságírók versenyeznek, hogy ki adja ki elsőként a legfrissebb információt.

A múltnak rossz híre van. „Barátai”, a melankólia és a nosztalgia is negatív színezetűek. Nem élvezzük őket, hanem szenvedünk tőlük. Egy régi valóságra, emlékké vált élményekre és tapasztalatokra utalnak, és ez a probléma.

De tulajdonképpen miért is? Időbeli távolságuk nem a szomorúság, hanem az öröm forrása kellene, hogy legyen. Folyamatosan elég nagy mennyiségű kellemes gondolat áll rendelkezésünkre, amelyeket a végtelenségig kényelmesen újraélhetünk a saját fejünkben.

A lényeg az, hogy mihez hogyan közelítünk. Például a fényképeket és a naplókat ki kellene hajítanunk. Az alaposság, a tudományos pontosság, a precíz visszaemlékezés sok esetben árthat. A képek és a különböző pontos feljegyzések nemcsak az évek alatt jócskán próbára tett és megdolgoztatott memóriánkat teszik tönkre, hanem a képzeletünket is.

Örülnünk kellene annak, hogy élményeinkből csak töredékek maradnak meg. Emlékezetünk szilánkjai között egy űr tárul fel, amelyet tetszés szerint tölthetünk ki – és minden egyes emlékezéskor egy kicsit másképp. Így aztán az unalom soha nem kúszik be visszaemlékezéseinkbe.

Az emlékek ilyen fajta optimista szemlélete, amely az öröm végtelen kútjaként és az öregség gyógyírjaként tekint a múltra – minél idősebb az ember, annál több az emlék –, a jövőre is alkalmazható. Az élmények mint olyanok nem lényegesek. A legfontosabb az, hogy mit tudunk belőlük kihozni – miután átéltük őket, de előtte is.

George Clémenceau volt francia miniszterelnök és az első világháború hőse tökéletesen fogalmazott, amikor tréfásan megjegyezte: „A szerelemben az a legszebb, amikor lassan felmész a lépcsőn”.

A szerző a Plus 7 dní munkatársa