Az életet előre éljük, de visszafelé tekintve értjük meg

Imádok mesében játszani, mindig is szerettem, az óriások királynője kiváltképpen a szívemhez nőtt. A Tündér Lala próbáinak a hangulata fantasztikus volt. Nagyon élveztük a próbafolyamatot Rédli Károllyal, a gyerekekkel, igazi poénbombák röpködtek. Több mesében játszottam már, és remélem, sok lehetőségem lesz erre a jövőben is. A legutóbb N.Tóth Anikó Kacagó királykisasszony című darabjában Arikán boszorkányt játszottam. A bemutató után beszélgettem a gyerkőcökkel, és mondták, hogy amikor először jelentem meg, félelmetes voltam a számukra. Színészként azonban úgy éreztem, hogy az én szívem hevesebben verhetett, mint az övék, mert mindig nagyon izgulok, hogy a „kisérdemű-nagyérdemű” miként fogadja a mesénket. Ők a legőszintébb közönség. Ha valami nem tetszik nekik, akkor az ki is nyilvánítják. És jól teszik. A mai korban, amikor a gyerekek szívesen kalandoznak a virtuális világban, fontosnak tartom, hogy színvonalas produkciókkal ragadjuk meg a figyelmüket és a lelküket. Ha kiskorukban nem érinti meg őket a színház varázsa, ha nem tudjuk őket bevonzani a színház csodálatos világába – mert minden nyűgével-nyilával együtt is az –, akkor felnőttként nem fognak beülni a nézőtérre. Sajnos a gyerekek már nem nagyon olvasnak klasszikus meséket. Pedig ezek a képzeletbeli világban játszódó történetek, amelyekben bármi megtörténhet, elképesztő módon fejlesztik a gyerekek fantáziáját és kreativitását. Ezt legjobban a tanítványaimon látom, ugyanis kilencedik éve tanítok színjátszást. Jelenleg hétfőnként a Munka Utcai Alapiskolában, péntekenként pedig a Rozmaring utcai szlovák alapiskolában.

Sok mesét olvastál gyerekkorodban?
Édesanyám, aki pedagógus volt, sokat olvasott nekünk, ő szerettette meg velem és a húgommal a meséket, a könyveket és később a színház világát. A mai napig szép emlék, ahogy telente ránk terítette a radiátoron átmelegített dunyhát, lecsukta a villanyt, és úgy mondta nekünk a mesét. Enélkül el sem tudtunk volna aludni. Ragyolcon, egy kis faluban nőttem fel, ami a mai napig a szívem csücske. Csodaszép gyerekkorom volt. Rengeteg szeretetet, törődést, odafigyelést kaptam a szüleimtől. És útmutatást. Az egyik legfontosabb tanításuk az volt, hogy ha tudsz, segíts, ha nem tudsz, akkor ne árts. Mindenkin ugyan nem tudunk segíteni, de mindenki segíthet valakin. Mélységesen szeretem a szüleimet. Édesanyám sajnos már nincs köztünk, de lélekben még mindig velem van. Nagyszüleim, dédnagyszüleim, mind tiszta szívű, jó emberek voltak. Ipolykéri dédnagyanyám olyan volt, mint egy jó tündér. Ők azt tartották, hogy apró gesztusokkal és odafigyeléssel tehetjük szebbé a másik ember napját.

A mesék vezettek a színház felé?
Édesanyám zseniális színészi tehetséggel volt megáldva. A füleki Zsákszínházban játszott. Ő csalt el magával, bár engem akkor még a színház abszolút nem érdekelt. Kiskoromtól kezdve céltudatosan állatorvosnak készültem.  B tervem pedig a magyar–történelem szakos tanári pálya volt.  A sors útjai azonban kifürkészhetetlenek.

Mi volt az az esemény, ami miatt ekkora fordulatot vett az életed?
Érettségi után, 1994-ben édesanyám meglátta a komáromi színház hirdetését, hogy segédszínészt keresnek. Varsányi Marika színművésznő, aki távoli rokonunk, megkérte Mokos Attilát, Ropog Józsefet, Holocsy István, Dráfi Mátyást, hogy hallgassanak meg. Matyi bácsi éppen a Hegedűs a háztetőn című darabot próbálta, és míg vártunk rá, Varsányi Marika öltözőjében ültem, hallgattam a próbáról kiszűrődő instrukciókat, zenét, dalokat, nevetéseket, és egyszeriben beszippantott a színház hangulata.  Maradtam egy évre, majd három évig a kassai Thália Színháznál voltam. Közben jelentkeztem a pozsonyi Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Amikor másodjára adtam be a felvételi kérvényemet, azzal biztattam magam, hogy ha Edison abbahagyta volna a próbálkozást, nincs villanyégő. Harmadszorra azonban már kezdtem elbizonytalanodni. Kitaláltam, hogy feldobok egy kétkoronást. Ha írás, történelem szak, ha fej, akkor nekifutok újra. És nagyon jó, hogy így alakult, mert Zuzana Kronerová osztályába kerültem, és fantasztikus osztálytársaim voltak. A mai napig jó barátságban vagyunk. Csodálatos négy év volt, a mai napig szeretettel gondolok vissza mesteremre, a néhai Peter Mankovecký színművészre és zeneszerzőre. Miután lediplomáztam, Kiss Péntek Jóska, a komáromi színház akkori igazgatója szerződtetett. Hívő emberként úgy éreztem, hogy az Úr terelt erre és tartott meg ezen a pályán. Ettől függetlenül mindig van egy B, de még egy C tervem is a jövőre nézve.

Jövőre lesz harminc éve annak, hogy először színpadra léptél, és azóta számos szerepben láthattak a nézők. Melyek azok, amelyek a pályádon a legmeghatározóbbak voltak?
Az első szerep, amelynek nagyon sokat köszönhetek, Sárbogárdi Jolán volt Telihay Péter rendezésében, Parti Nagy Lajos Ibusár című huszerettjében, amivel elhoztuk a közönségdíjat a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljáról. Pogány Judit is megnézte az előadást, ennek köszönhetően kerültem be Koltai Róbert Világszám! című filmvígjátékába. Koltai Robi barátsága pedig olyan ismeretségeket hozott az életembe, mint például Jiří Menzel. A másik mérföldkő Spiró György Prah című komédiája, amelyben Mokos Attila a partnerem. Közel hatvanszor játszottuk már, és még mindig nagy az érdeklődés az előadás iránt. A harmadik pedig kétségtelenül Örkény István Tótékjában Mariska szerepe. A hathetes próbafolyamat Béres Attila rendezővel nekem annyit adott, mint egy szemeszter a főiskolán. Minden egyes instrukciójából tanulhattam valamit. Emellett a darabban szereplő kollégákkal nagyon jól egymásra tudtunk hangolódni. Igazi csapatmunka volt, ami nekem rendkívül fontos. Közel negyven előadást ért meg a darab, és még mindig műsoron van. Magyarországon is, Veszprémtől Miskolcig, sok helyen játszottuk. Bár ezek főszerepek, de én azt vallom, hogy nincs kis feladat, csak nagy egójú színész. A kisebb szerepeim közt is van jó néhány, amelyet bármikor újra eljátszanék. Mindig mindent megkaptam a sorstól, csak néha egy kicsit később. Tanulom a türelmet, még így, negyvennyolc évesen is.

Türelemre, higgadtságra, akkor is nagy szükséged lehetett, amikor gazdasági szempontokra hivatkozva nem hosszabbította meg a szerződésedet a színház akkori igazgatója.
Átkozott helyzetnek tűnt, de sikerült áldásossá tennem. Kaptam hét évet arra, hogy elsősorban a fiam, Adorján édesanyja legyek. Olyan, amilyen az én anyukám volt, aki mindig ott volt, amikor szükségünk volt rá, és aki minden este mesével tette szebbé az álmunkat. Mert azt még mindig nem találták ki, hogy legyen egy színésznő egyszerre a színpadon és otthon, a gyerekével. Úgy hiszem, ha nincs ez a hét év, akkor most, a felnőttkor küszöbén nem lenne olyan jó a kapcsolatunk, nem kopogna be a szobámba, mert szeretne beszélgetni. Olyanok vagyunk mi ketten, mint borsó meg a héja. Ettől függetlenül a színház nem maradt ki az életemből. Munkám volt bőven. Gál Tamás, aki osztálytársam volt, elhívott a Csavar Színházhoz, szerepet kaptam Dráfi Mátyás Teátrum Színházi Polgári Társulásának a produkcióiban, valamint Benes Ildikó és Pőthe István színművészek műsoraiban. Közben pedig elkezdtem tanítani is. Amikor 2020-ban Gál Tamás, akit közben megválasztottak a színház igazgatójának, visszahívott, úgy éreztem: hazatértem. Pirandello Hat szerep szerzőt keres című drámájában Madame Pace szerepében léphettem hét év után újra a színház közönsége elé.

Gál Tamással kapcsolatban egyszer említetted, hogy az egyetemen is „megmentett”.
Elsős színészhallgatóként közölték velünk, hogy gazdasági okok miatt csökkentik a létszámot. Amikor rám került a sor, azt mondták, hogy mennem kell.  Már láttam magamat otthon, Ragyolcon kapálni, amikor Gál Tamás felállt, levette a fejéről a kockás kis sapkáját, ami már akkor az attribútuma volt, és megkérte a tanárokat, hogy helyettem inkább őt küldjék el, mert szerinte kettőnk közül inkább nekem van ott a helyem. Kész volt feláldozni magát. Szerencsére nem volt rá szükség, mert mint kiderült, az STV1 kandi kamerája kedvéért teremtették meg a tanáraink ezt a helyzetet.

Nincs benned félelem, mi lesz, ha egyszer a fiad kirepül a fészekből?
Dehogynem. Pedig tudom, hogy a közelben marad. Idén érettségizik a komáromi Ipari Szakközépiskolában, de egy cég már kínált neki munkát. Emellett félprofi futballistaként kapus poszton játszik. Kiskorától arról ábrándozik, hogy egyszer Hetényen szeretne majd letelepedni, ahol az édesapja is él. Családban gondolkodik.

Molnár Csaba rendező-forgatókönyvíró Pressburg című sorozatában viszont a fiad – akit kollégád, Matusek Attila alakított – elindul szerencsét próbálni a nagyvárosba. Milyen érzés volt, amikor megkaptad ezt a szerepet?
Amikor a fiam édesapja hazamegy az édesanyjához Kassára, én szoktam kimenni a házába gondozni a kertjét, törődni az állataival. Ilyenkor kikapcsolom a telefonomat, kizárom a külvilágot, és csak olvasok meg naplót írok. Csak úgy tudom feltölteni magam lelkileg, ha csönd vesz körül, mint gyerekkoromban Ragyolcon. Akkor azonban, mivel egy újságíróval kellett egyeztetnem a megjelenés előtt álló interjút, pont be volt kapcsolva a mobilom, így Molnár Csaba el tudott érni. Szólt, hogy engem szeretne felkérni az anya szerepére, ezért fel kellene vennünk egy próbajelenetet Matusek Attilával. Így aztán ott, a hetényi konyhában lett felvéve. Elküldtük Molnár Csabának, és pár óra múlva már hívott is, hogy enyém a szerep. Közel tíz kis- és nagyjátékfilmben szerepeltem, de mindenekelőtt színpadi színésznek tartom magam. Nem vagyok egy castingra járó típus, ami a filmeket illeti. Ami jön, azt hálásan elfogadom, és a tehetségemhez mérten megcsinálom – de nincs bennem az az égető vágy, hogy mindenáron kamera előtt legyek.  
 

Csuja Imrét, aki a sorozatban a férjedet alakította, ismerted korábban?
A forgatáson találkoztunk először. Kedves volt. Két kameraátállás között mindig beszélgettünk, de mivel én kiérzem, hogy a másiknak van-e kedve, megvártam, hogy ő kezdeményezze.  Közvetlen volt. Mesélt az unokáiról, a családjáról, és szakmailag is mindent meg tudtunk beszélni. Ahogy Koltaiban, Jiří Menzelben, úgy benne is hihetetlenül nagy a szakmai alázat. Amikor az alázat, a szerénység és a tehetség találkozik, az egy csoda. Örültem, amikor eljött a komáromi Szinnyei József Könyvtárban megtartott közönségtalálkozóra.

A Pressburgban, a Tótékban, a Föltámadásban, a Tündér Lalában nagyrészt a társulat fiatalabb tagjaival játszol. Kölcsönös hatással vagytok egymás gondolkodására színházról, művészetről, szerepekről?
Mostanában azt szoktam mondani, hogy nekem három fiam van: Adorjánom, Matusek Attila és Szebellai Dani. Van egy videóm, ami a Koldusopera próbaszakaszában készült, amikor a tenyérnyi öltözőmben tizenegy fiatal kucorgott. Nagyon szeretem a fiatalokat, és nagyon szeretek velük együtt dolgozni. Remélem, ez kölcsönös.

Tanácsért jönnek?
Beszélgetni, eszmét cserélni, viccelődni. Talán mert érzik, hogy én mindig arra törekszem, hogy az emberek a velem való találkozás után kicsit boldogabbak legyenek. Többé-kevésbé ez össze is jön.

Jó hallgatóság vagy?
A másikat meghallgatni művészet. Csak az képes rá, akit őszintén érdekel a másik ember. Úgy végképp nem lehet, ha közben az ember kezében ott a mobiltelefon és kétpercenként belenéz. Nem vagyok a haladás ellen, de meg kellene találnunk a mértéket. Nekem fontosabb a személyes kapcsolódás a másik emberhez, mint a virtuális világ. Engem érdekel a beszélgetőtársaim, a fiatal kollégáim lelki világa, az általuk elmesélt, megélt személyes történeteik, gondolataik. Ők meg szeretik a humoromat. Valahol egymás tanítói vagyunk.

Ehhez azonban magas érzelmi intelligencia és jó pszichológiai érzék is kell.
Mindig is érdekelt a pszichológia, a lélektan. Nagyon szeretem, amikor a rendezővel átbeszéljük, boncolgatjuk egy-egy figura személyiségét, fejlődését, a viselkedésének okát. Fiatalabb koromban képes voltam oldalakon át, egyes szám első személyben kielemezni a színpadi karakteremet. Amikor Sárbogárdi Jolán szerepére készültem az Ibusárban, elképesztő részletességgel merültem bele. Érdekes, hogy tizenkét évvel később, amikor a Csavar Színházzal újra elővettük, már nem volt szükségem arra, hogy írásban készüljek fel Jolán karakterének megformálására, mert addigra már sok mindent megtapasztaltam abból, ami Jolán sorsát érinti. Egy színésznek egész életében tanulnia, fejlődnie kell. Szakmailag, emberileg egyaránt. Ehhez azonban az a pár évtized, ami nekünk, embereknek adatik, sajnos nagyon kevés.

Miközben egy színésznek megadatik, hogy szerepein keresztül több életet éljen meg.
Igen, de ahhoz, hogy a szerepből kihozza a maximumot, és az a lehető legteljesebb legyen, szükség van egyfajta rálátásra más életekre. Nekem ebben nagyon sokat segítettek az életrajzok, nemcsak színművészekről, hanem sportolókról és felfedezőkről is sokat olvastam. Azt szoktam mondani, ha már túl sok a valóság, kinyitok egy könyvet. Kiskoromtól rengeteget olvasok. Jókai Mór édesanyámtól megörökölt százkötetes életműkiadásának otthon nem is találtam helyet, csak itt, az öltözőmben. Nagy örömöm, hogy Telihay Péter rendezővel újra együtt dolgozhatom majd: jövő májusban mutatjuk be az Elátkozott családot, amely Jókai Mórnak egy viszonylag kevésbé ismert műve.

Fontos számodra, hogy a gondolataidat írásban rögzítsd?
Nagyon fontos. Édesanyámtól 1987 karácsonyára kaptam egy gyönyörűséges naplófüzetet. Akkor elmesélte, hogy fiatalabb korában ő is vezetett naplót, és ez sokat segített neki. Ezek a hagyatékából hozzám kerültek. Még nem olvastam el az egészet, csak az utolsó bejegyzést, amelyben arról írt, hogy találkozott egy Zsolti nevű fiúval, aki hozott neki bonbont. Ő az én apukám. Anyukámmal ellentétben én nem hagytam abba az írást. Továbbra is tart ez a barátság a naplómmal. Őrzöm mind, és néha vissza-visszaolvasgatom. Érdekes, hogy az ember utólag már mennyi mindent másképpen lát. Az életet előre éljük, de visszafelé tekintve értjük meg.

Lehet úgy teljesen őszintén naplót írni, ha fennáll a lehetősége, hogy az ember gyerekének vagy esetleg az unokájának a kezébe kerül?
Remélem igen, örülnék neki, ha mondjuk a dédunokámat érdekelné, hogy miként éltem az életemet, mi okozott örömöt vagy bánatot. A naplómba ugyanis leginkább az én belső monológjaim kerülnek. Mindennap. Írás közben nem kell finomkodnom, nyugodtan kijöhet belőlem a Báthory Erzsi énem is. Mindemellett van egy hálaadó része is. Minden napban van valami csodálatos, csak meg kell találni. Mokos Attilának meséltem a minap, hogy három évvel ezelőtt elővettem a tizenhat éves koromban irt naplómat, és annyira beszippantott a múlt, a ragyolci évek emléke, szinte éreztem az illatokat, hogy amikor benyitott a szobába a fiam, hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Ezt azonban nem úgy kell érteni, hogy akkor jobb volt. Jó volt, de most is jó. De teszek is érte. A lakásomat például a feng shui szerint rendeztem be. Odafigyelek arra, hogy körülöttem rend és tisztaság legyen, ami három macska, nyuszi és tengerimalac mellett nem kis feladat, valamint arra is, hogy ne halmozzam fel a régi, már szükségtelen dolgokat. Addig nem tudok nyugodtan leülni, amíg nincs körülöttem rend. Még a szövegtanulás is jobban megy harmonikus környezetben.

Otthonról hoztad ezt az igényességet?
A mintát igen, de úgy negyvenéves koromig nem volt bennem ennyire erős a belső késztetés, az igény. Idővel azonban egyre jobban felerősödött. Ahogy az a vágy is, hogy megtudjam, ki vagyok én, honnan jövök. Hogy megtaláljam a válaszokat, komoly családfakutatásba kezdtem. A tizennyolcadik század elejéig készültem el vele. Egy külön füzetben pedig megválaszoltam azokat a kérdéseket, amelyek Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című könyvében szerepelnek. Apukám segített benne. Hatalmas belső munka volt, de megérte.

Az ünnepeket itthon vagy otthon, Ragyolcon fogjátok tölteni?
Felülünk a vonatra a fiammal, és hazamegyünk apukámhoz. Szerető és összetartó nagy család vár ránk Ragyolcon. Nekem ebben benne van minden, amit az ember karácsonyra csak kívánhat.

Janković Nóra