Vendégünk: Egy lány a Duna utcából

Szívesen emlékezik gyermekkorára, büszke édesapja örökségére, szeretettel kezeli a hagyatékát, de nem szereti, ha kizárólag erről kérdezik. Egyrészt, mert százszor elmondta, másrészt, mert annyi minden más is történik vele. Pontosabban: igazi polgárként ő tesz azért, hogy a dolgok megtörténjenek. Abból, amit máshol elmondott róla, kiderül, hogy varázslatos gyerekkora volt. Mókamester édesapja nemcsak szórakoztatni tudta a gyerekeit, hanem játszva nevelni is – bár az elmondottak szerint a feldúlt lakás nem igazán érdekelte. Lucia ma, felnőtt fejjel is úgy látja, hogy ez a legjobb módja a gyermeknevelésnek. Mire tanította meg őket öccsével édesapjuk szabadságelvűsége? Ki szabta a korlátokat a családban? Meddig lehet egy vicces-játékos apát élvezni? Július Satinský számára a világ közepe volt a Duna utca. Miért? Mennyit hallottak a nagyszülőkről? Mesélt-e arról az édesapjuk, hogy magyarok és vendéglőtulajdonosok voltak? Édesapjuk és édesanyjuk is beszélt magyarul, gyerekeiket nem tanították meg. Miért? A Satinský-ház az apa halála után is nyitva maradt a vendégek előtt? Nyelvészként mit gondol, miért van az, hogy a nagyvárosokban vagy vegyes házasságban élő magyarok a gyerekeket már nem tanítják meg magyarul? Van átjárás a szlovák és a magyar baráti köre között Lucia Satinskának? Miért kezdett állami gondozott gyermekekkel foglalkozni? Minden kérdésre választ kapnak, rengeteg érdekes történetet megismerhetnek, és azt is megtapasztalhatják, hogyan lehet egymást tisztelve, egymás iránt érdeklődve, egymás nyelvét, kultúráját megbecsülve békességben élni, ha elolvassák Vrabec Mária nagyszerű interjúját a már kapható Vasárnapban.