Valóra vált fogadalom

A szervátültetést a pozsonyi kramárei kórház transzplantációs osztályán Ján Breza professzor és csapata végezte, lassan egy évvel ezelőtt. – Szerencsére, mindketten jól vagyunk, ha nem kellene négyhavonta ellenőrzésre járnom, talán eszembe sem jutna a műtét – meséli szerényen, pedig tudja: ha nem vállalta volna a donor szerepét, bátyja nem élne. – Hatan vagyunk testvérek, öt bátyám közül talán Lajos volt a legügyesebb, legkezdeményezőbb. Jól működő vállalkozása volt, a férjem, majd a fiam is bedolgoztak neki. Párom elvesztése után ő is mellém állt, pedig betegeskedett már. Hiába kezeltette magát, állapota rohamosan roszszabbodott. Vesebetegsége miatt dialízisre szorult, s ahogy az lenni szokott, az alapbetegségéhez egyebek is társultak. Felvették ugyan a szervátültetési várólistára, de hét év alatt nem akadt számára megfelelő donor. Nem találkoztunk túl gyakran, mert bár felépítette otthonát Nagyfödémesen, a betegsége, az orvosok miatt családostul a fővárosban élt. Amikor összejöttünk, mindig megdöbbentett elesettsége, sápadtsága, s az utóbbi időben az is, ahogy látnom kellett, mint veszíti el fokozatosan az életkedvét is. A bátyám felesége és két felnőtt lányuk miközben rettegtek, tartották benne a lelket. És mi, a testvérek szintén.

Tavaly év elején Makó Lajos telefonált a húgának, s arra kérte, mielőbb látogassa meg. Nem sokat kertelt, mély lélegzetvétel után tudatta, fogytán az ereje, életben maradása függ attól, hajlandó lesz-e Anna odaajándékozni egyik veséjét. Megérti és harag nélkül elfogadja a visszautasítást, a nemleges választ is. Majd beszélt arról, hogy ha lehetne, pénzzé tenné mindenét, és megvásárolná az ép szervet, de ... Egyre rosszabbodó állapota miatt húgának csupán egy hét gondolkodási időt adhatott. – Én nyomban tudtam, amint az orvosok kimondják, megfelelek donornak, eleget teszek a felkérésnek és segítek a bátyámon. Nemcsak testvéri szeretetből, hanem azért is, mert párom halálos ágyánál megfogadtam. Láttam ugyanis, mivé tette a betegség, a szenvedés. És tanúja voltam bátyám fokozatos leépülésének is. Igazából csak az foglalkoztatott, a fiam miként fogadja bejelentésemet. Mert amióta meghalt az édesapja, nagyon erős a kötődésünk – magyarázza.

– Nem is tagadom, édesanyám tervét nem fogadtam kitörő lelkesedéssel, ugyanis féltettem. Mondtam a magamét, ám ő a lelkiismeretével érvelt. Be kellett látnom, igaza van. Megígértem, hogy majd vigyázok rá, támasza leszek. Bátorsága büszkeséggel tölt el – néz szeretettel édesanyjára a 27 éves fiatalember.

Makó Lajos egy hét elteltével könnyezve vette tudomásul húga igenlő válaszát. Azonnal bevonultak a kórházba, megkezdődtek a vizsgálatok, s Anna asszony szerint ez az egy hét rosszabb volt, mint maga a műtét a lábadozással együtt. Mégis jóleső érzéssel gondol vissza az orvosokra, ápolónőkre, s mosolyogva emlékezik arra, hogy az intézeti pszichológust leginkább az érdekelte, vajon nem kényszer alatt egyezett-e bele a szervadományozásba. – Nem értettem, miért hangsúlyozza mindenki, hogy az utolsó pillanatban is meggondolhatom magam. Annyit mondtam csak, hogy én szívós vagyok meg eltökélt, s bízom abban, mellénk áll a jó Isten...

Nagyfödémesen senki nem sejtette, mire szánta el magát, s amikor kiszivárgott, hogy kórházban volt, a község lakói kiújult gerincbántalmaira gyanakodtak. – Nem volt kedvem magyarázkodni, nem vágytam arra, hogy a rám váró veszélyekre figyelmeztessenek. Biztosan megkérdezték volna, hogy miért én lettem a donor és nem a fiútestvéreim. Mondtam volna, hogy a két bátyám cukros, a másik kettőnél pedig nem egyezett a vércsoport? A lényeg az, hogy egyikünk megfelelt.

Március 20-án reggel Ján Breza professzor sikeresen átültette Anna asszony veséjét, és bátyja szervezete befogadta. – Amikor feleszméltem, nyomban Lajos állapota felől érdeklődtem, s amikor ő tért magához, engem keresett. Elmondhatatlan, mit éreztünk, amikor megölelhettük egymást.

Anna asszony derűsen számol be élete egyik meghatározó élményéről, holott nem kis gondokkal szembesül. Még 2002-ben munkanélkülivé vált, s azóta nem tud elhelyezkedni. Cipőfelsőket varrt Jókán, ám idült gerincbántalmai miatt gyakran került betegállományba. Ami nem tetszett a tulajdonosnak... Annak ellenére, hogy orvosai felvetették a műtét lehetőségét, nem vállalta. Ma sem bánja, hiszen ki tudja, engedélyezték volna-e a sürgősségi szervadományozást. Ennek ellenére nem kesereg, hiszen bátyja állapota rohamosan javul.

– Megszűnt a megterhelő művesekezelés, erőre kapott, noha a betegsége nem múlhat el nyomtalanul. Kész csodának tartjuk, hogy ismét autót vezethet – nyugtázza elégedetten. Amikor rákérdezek kettejük viszonyára, Szabó Anna mosolyogva közli: a vérségin kívül egy éve „vesekötelék” is összetartja őket. És persze a legfontosabb, a testvéri szeretet.