Utószezon az Adrián: Rab szigete

Rab a Kvarner-öböl egyik legszebb szigete. Még fent vagyunk, északon, de a sziget központja, a szintén Rab nevű kisváros olyan, mintha már lent, Dalmáciában járnánk. Hegyre futó sikátorok, lépcsők fel és le. Ha igaz a mondás, hogy a lépcsőzés jó lábakat és jó alakot csinál, akkor az itt élő lányoknak nem kell önbizalom-építő tréning ahhoz, hogy szabadon mutatkozzanak a tengerparton.
A város évszázados falai, házai, boltíves átjárói, a meleget árasztó terméskőkerítések, a velencei uralom idejéből itt maradt apró kőoroszlánok, a buja, mediterrán kertek elvarázsolják az utazót. Akárhányszor is járjuk be a városkát, mindig megmutat valami újat magából. Egy apró boltot, ahol tombol a levendulaillat, egy kerítést, ahonnan vízesésként zuhog alá a mediterrán csoda, a lila bougainvillea, egy kőből faragott kapudíszt, aminek közepén talán a ház egykori uralkodója pózol, egy faragott oszlopfőt, ami virágtartóként áll helyt egy kertben. S mindehhez megkapjuk az Adria minden percben változó látványát. A város legfelsőbb pontján a kerek Szabadság tér a tengerre nyílik. Az úszók innen apró, lelkes kis békáknak látszanak. Odalent a szelíd, szezonvégi naptól aranysárga a víz, majd üvegzöld, aztán átlátszó zafír, végül ott, ahol százméteres a mélység, tengerkék. Mi más?

Rab hosszan elnyúló, hatalmas sziklatömbön épült, többszintes város. A legalsó utcája a kikötő. Évszázadokon át ez volt a kereskedelem központja. A középső szint „lakótér”, 2-3 emeletes, teraszos, kertes házakkal. A szikla tetején húzódó legfelső szintről pedig azt tartják a helyiek, hogy különleges energiát sugároz a föld. Nem kell nagy rábeszélés ahhoz, hogy mi is érezni véljük, hisz mindenhonnan nyugalom árad. Nem hallatszik fel a boltokkal, kávézókkal, vendéglőkkel teli alsóváros zsivaja, halljuk a saját lépteinket a fényesre koptatott utcaköveken. Az itt élők ezzel a misztikus energiával magyarázzák, miért a hegygerincen épültek, egy sorban a kolostorok, templomok.

Az egyik, ma már lakatlan, 16. századi kolostorban zeneiskola működik. A hozzá simuló villa pedig műterem és galéria. Egy osztrák iparmágnás építtette – amikor a monarchia fennhatósága alatt állt a sziget. Jókedvvel keverve a stílusokat, a kertben görög oszlopmásolatok, a házon keleti építészeti hatást tükröző ablakkeretek, reneszánsz erkély. Mondják, hogy odabent szemérmetlen luxus uralkodott, arannyal, ezüsttel, selyemmel. Az első világháború után egy cseh nagyiparosé lett a ház, majd 1948-ban államosították, hol nagyköveti rezidenciaként, hol óvodaként szolgált. Most a városé, a zenéé és a képzőművészeté.

Sinisa Pahljina műtermében az Adria festőjének fia, Pavel fogad, ő vezeti a galériát. Szívesen mesél városáról, amit értelmiségi és művész-településnek tartanak. Nem egy halászfaluból nőtt ki, mit sok tengerparti város világszerte.

„Rabot soha nem rombolta le egyetlen megszálló hatalom sem, a szerkezete közel 2 ezer éve állandó – meséli. – Az itt élők kereskedők voltak, ettől lett gazdag a város is. Különösen akkor, amikor a velencei birodalomhoz tartozott. Néhány dokumentum és régészeti lelet azt mutatja, hogy Rab a selyemút egyik állomása volt, Európa és Kína között. Találtak arra is bizonyítékot, hogy a szigeten eperfák nőttek, a levelük a selyemhernyók tápláléka, és feltételezik, hogy a rabi kereskedők selyemhernyógubókat exportáltak a Kínába.” Amikor megjegyzem, hogy egy ilyen pici helyen feltűnően sok a királyról, báróról elnevezett utca, azt mondja, persze, hisz a szigetnek saját nemessége volt, s az ő integritásukat minden megszálló hatalom, a velenceiektől az osztrákokig elismerte. Volt annyi arany és ezüst, hogy megváltsák a szabadságjogaikat. „A város neve nemcsak a kereskedelemben csengett jól, hanem a hajóiparban is. Az 1571-es lepantói csatában részt vevő nagy csatahajók itt épültek, de nagyon sok kereskedelmi hajó is. Még ma is működnek sikeres hajóépítő üzemek többgenerációs családi vállalkozásként a szigeten.”

A villa kertje a tengerre nyílik, kőkerítésétől meredeken szakad a tengerbe a sziklafal. A városépítők azért elvettek egy sétányra elegendő helyet a természettől. A nyár szerelmesei nem ilyen strandra vágynak, de aki mindent egyszerre akar, a kristálytiszta vizet, az óváros karnyújtásnyi közelségét, a sziklára kapaszkodó hatalmas agavék látványát, az itt veti meg napozóágyát a betonon. A rabiak is ide járnak. Az asszonyok itt pucolják a reggel kifogott halat, s a maradékot megkapják a lesben álló sirályok. Az úszni induló fiúk és lányok magabiztosan lépkednek a víz alatti szikláról sziklára, biztosan kikerülve a goromba sünöket. Látszik a mozgásukon, hogy gyerekkoruk óta lételemük ez a víz.

Az utószezonban az is varázslatos, hogy láthatóvá válnak a helyiek. Rab történelmi belvárosában, ahol nyáron tízezrek hemzsegnek, télen csak 100–150-en élnek. Köztük 11 apáca. A szám csak tipp, mert megszámolni senki sem tudja őket. Legtöbbjük ugyanis sosem hagyja el a zárda falait. Az utcáról magas kőkerítés, a tenger felől pedig a víz védi békéjüket. Az egyik bencés nővér a zárda boltjában teljesít szolgálatot. Engedik a fotózást is. Az üzlet végül is a kapcsolatteremtésről szól. Kegytárgyakat és házilag kevert gyógykrémeket, tinktúrákat árulnak. A hozzávalót a zárda gyógynövénykertjében termesztik.

Ami a házilag készült rabi sajátosságokat illeti, Rab nemcsak sziget és város, hanem egy torta is. A rabi torta már csak Ruzica Ribaric sütödéjében készül, egy középkori ház boltíves földszintjén. Aki egyszer járt nála, biztosan visszatér. Olyan, mintha a saját, otthoni konyhájába nyernénk bebocsátást. A szemünk előtt gyúrja finom ujjakkal, harmonikus mozdulatokkal és ki nem fogyó mosollyal a tésztát, s megengedi, hogy vegyünk egy-egy szemet a kikészített mandulákból. „Mindennap kora délután jövök dolgozni, a főszezonban este tízig, tizenegyig is itt találtok! – mondja. – Amit sütök, pihen egy éjszakát, és másnap eladjuk.”

A Rab torta nem is torta, hanem egy marcipános, narancsos, omlós, csigába tekert, henger vagy szív alakúra rendezett sütemény. Évszázadokkal ezelőtt szolgálták fel először egy külföldi méltóság fogadásakor. A receptet csak néhány család ismerte, és titokként őrizte. Ma már tudjuk, hogy úgy kezdődik: végy egy kiló tisztított mandulát. Ruzica kellemes konyhája, a Kuca Rabske Torte nemcsak sütöde, hanem bolt és az udvaron kávézó is. Mázlistának érezzük magunkat, hogy Rab tortát reggelizhetünk tejeskávéval.

Ősszel csendesebb, de még nyitott a város, csak később kezdi meg téli álmát. A víz még simogat, a nap már nem harap gonoszul, és az éttermekben a nyáron lestrapált pincérek már tudnak örülni a vendégnek. Mint a maratoni futó, aki a cél után még tesz egy levezető örömkört. A kikötőre néző Sanpjer vendéglőt vezető család délelőtt saját halboltjában árulja a friss fogást a helyieknek, délután pedig beindul a konyha. Ami itt sül és fő, az hajnalban még a tengerben úszott. A pincérnő elnézi, ha valaki nem kér tengeri herkentyűt, de ha a csevapcsicsit reklamálja, annak jól érthetően elszótagolja: ez itt egy halvendéglő. Nem is akármilyen! Az étlap sokkal változatosabb, mint a máshol megszokott. Nem csoda, hogy nyáron csak többnapos előjegyzéssel kapunk helyet. Ősszel több esélyünk van a spontaneitásra.

És télen? Milyen lehet ez a világ a hideg hónapokban?

„Havat magam sosem láttam Rabon, csak régi fotókon – mondja Pavel. – A sziget télen sem üres, bár kevesen lakják. A településeken összesen úgy háromezren élnek. Az emberek a természet ritmusa szerint működnek, ősszel lecsendesednek, télen kevés a dolguk, lelassulnak, tavasszal kezdenek megtelni energiával, aztán jön a hektikus nyár. Télen csak az északi szél, a bora kellemetlen nagyon, de az itteniek megtanultak alkalmazkodni hozzá. Egyébként nagyon kellemes itt a klíma, a hideg hónapokban is vagy 10 fokkal magasabb a hőmérséklet, mint a szárazföldön. Mi úgy tartjuk, ezért is nevezték Rabot, amelynek lakott fele csupa zöld, már a rómaiak is boldog szigetnek.” 

Völgyi Vera