Tücsökzene

A tücsökről és a hangyáról szóló mesére, gondolom, mindenki emlékszik még az oskolából. Tetszik tudni, amikor a hangya a róla elnevezett szorgalommal gyűjtögeti a télire való eleséget, gürcöl, izzad – de ha rovar lévén nem izzad is (ami jobban belegondolva igencsak valószínűnek tűnik), mindenesetre rettentően hasogat a dereka (ha van neki olyan). A tücsök meg egy amolyan bolondos művészféle, szóval egy link pasas, aki nem gondol a télre, és esze ágában sincs élelmiszer-tartalékot felhalmozni: nem gürcöl (persze, nem hasogat a dereka se neki), nem izzad (pedig ilyen erővel ő is megtehetné), s csak cirpel naphosszat a hegedűjén, húzza a hangyáknak a talpalávalót (no, ha már van nekik talpuk). Aztán beköszönt a zord tél. És, ugye, bajok vannak a betevővel. A tücsök éhkoppon marad. Tanulság: a szükségletek bebiztosítása legyen az első, az élvek csak ezt követően hajhászódhatnak.

No mármost, az a kérdés, hogy emberi relációban melyek a legalapvetőbb szükségletek.

Annyit talán minden tudós okfejtés nélkül is leszögezhetünk, hogy az élelembevitel (póriasan szólva: az evés) ezek közé tartozik. Alapvető különbség azonban, hogy míg a rovarok világában a betevőhalmozás időszaka a melegebb évszakokra korlátozódik, az ember szinte egész évben gyűjtöget: tavasztól őszig betakarít, arat és szüretel, de eszeveszett halmozhatnékjában addig sem nyugszik, amíg a flóra pihen, hanem a faunát tizedeli. Ezekre a hónapokra esik például a vadász- és böllértevékenység dandárja, de a halak sem érezhetik biztonságban magukat. (Nem is beszélve arról, hogy a melegházi növénytermesztés révén a bölcs ciklikusságra berendezkedett természetet is egyre nagyobb sikerrel teszi lóvá Góg és Magóg ük-ükunokája.)

Az európai ember az évszázadok során olyan helyzetbe hozta magát, hogy ma már folyamatosan adott számára a betakarítás lehetősége. És ezt a lehetőséget minden korban és évszakban mélyen ki is aknázza. Tartalékokat halmoz fel és tartósít: aszal, befőz, konzervál, felfüstöl, lefagyaszt. (Vagy bankszámlát nyit, és mint méhecskék virágporral a kaptárt, színes papírtéglalapokkal hordja teli. Igaz, ha túlságosan rámenős, megeshet, hogy ezt befagyasztják.) Az európai ember tehát úgy viselkedik, mint ahogyan valószínűleg a hangyák is viselkednének, ha a világóra megakadna, mondjuk, a vénasszonyok nyarának a végén. Az európai ember az örökös őszre rendezkedett be. És ettől Európában egy kissé örökösen ősz van.

Ősz van, de mi végre ez a halmozás? Mi értelme, ha egyvégtében terítve a föld – és már csak lakni kelletik? Valahogy úgy tűnik, mintha ebben a permanens őszben valami fortélyos félelem rejlene. Félelem és reszketés.

Nagyszüleink, szüleink, a világháborús nemzedékek hajdanán (a hideg-, de még később, a „hűvös” háború idején is), ha a nemzetközi helyzet olybá fokozódott, megindultak a vegyes bolt felé, és mázsaszámra vették a cukrot meg a sót, a rizst meg a kávét (amelyet különben nem is igen ittak, de valamilyen rejtélyes okból ilyenkor életbevágóan fontosnak tartották a beszerzését), krumplit vermeltek, tucatjával sütötték a nagy kerek kenyereket, és beraktak néhány oldal szalonnát a matracok alá. Mégsem érezték úgy sohasem, hogy mindent megtettek. Hogy semmiben sem szenvednek majd hiányt.

Réges-régen vége már a hidegháborúnak, és noha napjaink válságának kulcsszava is egy öböl, a nemzetközi helyzet sem olyan dramatikusan fokozódik már, mint a Disznó-öbölbeli események idején, mégis, mintha minket is ez a megfoghatatlan hiányérzet igazgatna. A toronymagas hűtőszekrény az ifjúházasok első komoly beruházásai közé tartozik. Aztán jön a fagyasztóláda. Először a kisebb, aztán a nagyobb. Közben a lodzsán csöndben megtelepszik a káposztáshordó meg egy-két termetes befőttesüvegben a kovászos uborka. A spájz átterjed az előszobába, a pincébe, majd a nappaliba, kiszorítva a polcokról még a romantikus regénysorozatokat is, aztán a garázsban keletkezik egy súlyos áttét. Olyat is láttam már, hogy a lakók egy panelház mosókonyháját alakították át füstölővé.

De, bizony, a hiányérzeten nem enyhít a halmozás, csak gerjeszti azt. Sohasem lehetünk biztosak abban, hogy legalapvetőbb szükségleteinket bebiztosítottuk. Különösen akkor nem, ha folyamatos betakarításban éljük az életünket. Ha az ősznek élünk. És nem figyelmezünk a tücsökmuzsikára.

A La Fontaine-mese aktualizált átiratát nagyjából a következőképpen képzelem. A hangyák degeszre tömik magukat – és nem csupán étellel, hanem ranggal, befolyással és kisebb-nagyobb adag hatalommal is. Az a bohókás tücsök pedig – jóllehet, muzsikájára nemcsak hogy oda se bagóznak, még meg is vetik érte – olyan belefeledkezve húzza a talpalávalót a dübörögve tolakodó hangyáknak, hogy amikor észbe kap, már nem fér hozzá a bőség asztalához, és lemarad a nagy zabálásról. Ámde a mesének a folytatásában a szorgoskodók is megjárják. Félelem és hiányérzet lesz úrrá rajtuk, ezért a föntebb felsoroltakból egyre többet próbálnak felhalmozni, ami rossz kedélyállapotuk elmélyüléséhez, majd további halmozáshoz – és végső soron belső válságuk eszkalálódásához vezet. Az ezredfordulós tanulság pedig a következőképpen hangzana: ĺgy jár az, aki nem spájzol be szellemi táplálékból és a spirituális javakból. Jóllehet, a gyomra teli, a lelke éhkoppon marad. Viszont a legszorgosabban letakarított abroszokon is mindig marad azért annyi morzsa, hogy egy lelkiekben tehetős tücsök számára elég legyen.