Omelette á Woburn

Esti Kornél Párizsból igyekezett hazafelé a tanulmányéve után. Mihelyt azonban beszállt a harmadosztályos fülkébe, a magyar kocsiba, s megcsapta orrát az ismerős, áporodott szag, szegény hazájának nyomorúsága, úgy érezte, hogy otthon van.

Estefelé lábak, fejek hevertek szerteszét a piszkos padlón, mint valami csatatéren. Amint az árnyékszékbe botorkált, óvatosan kerülgette a szétszórt lábakat, az elgurult fejeket, melyeknek tulajdonosai a fáradtságtól feldöntve horkoltak. Vigyáznia kellett, hogy rá ne lépjen egy szájra, egy orra.

Az alvók olykor fészkelődtek, megkeresték elkallódott tagjaikat valahol a falóca alatt vagy egyebütt, mint majd az utolsó ítélet napján, egy kissé feltápászkodtak, dörzsölgették szemüket, aztán visszasüppedtek abba az elcsigázottságba, melyet még a tengerentúlról hoztak magukkal. Többnyire visszavándorlók voltak, cifra rongyokba bugyolálva, zsákokkal, párnákkal, dunyhákkal. Egy kendős szegény asszony, aki Brazíliából jött, ölében altatta kislányát.

A diák az alkony homályában búsan gondolt arra, hogy ebben a büdös állatseregletben kell töltenie egy éjszakát, aztán még egy napot, míg Budapestre nem ér. Egész úton állt. Lába reszketett. Gyomra émelygett a ruhák kigőzölgésétől, a savanyú kőszénfüsttől.

Este nyolckor berobogott vonatja a zürichi állomásra. Kikönyökölt az ablakon, magafeledten szemlélte a hegyeken elszórt várost, a játékházaknak rémlő villákat, melyeknek ablakjaiban idilli, fényes lángocskák lobogtak. Délután esett az eső. A levegő tiszta volt, párátlan, áttetsző, mint az üveg. Egyszerre ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy leszálljon, s csak holnap reggel utazzék tovább.

Eredetileg úgy tervezte, hogy egyfolytában teszi meg az utat, már csak a takarékosság kedvéért is. Megtapogatta zsebét. Tizenegy svájci frankot lelt benne, egész vagyonát, melyet még a határnál váltott át. Hirtelen megragadta csomagját, leugrott a vonatról.

Jegyét lebélyegeztette, vékony, hektikás diákbőröndjét a vasúti ruhatárba adta, s beballagott a városba. Nem bánta meg. Csakugyan nagyszerű volt kószálni ezeken az ismeretlen utcákon, melyekhez semmi emlék se kötözte, bekukkantani először, talán utoljára egy ablakon, figyelni az embereket, akik csukott ernyőjükkel nyugodtan, elégedetten sétálgattak. Maga se tudta, miért, de legkisebb mozdulatuk is varázsos erővel hatott rá. Megáhított mindent. Az ódon kastélyokban, a faburkolatos udvarházakban szállók intettek feléje.

Hamarosan talált egy diákszállót, ott három frankért egy udvari szobácskát. Megmosakodott, aztán lesietett a tóhoz. A tó a cölöpépítmények, védőgátak keretében porcelán tintatartóhoz hasonlított, melyben világoskék tinta hullámzik. Egyetlen csónak imbolygott rajta a túlsó part környékén, regényes lámpásával. Egy darabig merengett ezen. Akkor vette észre, hogy éhes.

Nagyon éhes volt. Kopogott a szeme. Nem is csoda. Egész nap két almát evett. Gondolta, minekelőtte visszamegy szállójába, bekap valamit egy tejcsarnokban. Egyik utcából a másikba ténfergett, kereste a tejcsarnokot egyre dühösebben. Csakhogy a szorgalmas, józan svájciak már lefeküdtek. A lombok közt fényt pillantott meg. Valami takaros kis kerti vendéglőnek látszott. Ide tért be.

Gyanútlanul lépegetett előre a kék hortenziák sorfala között egy sarokasztal felé. Mire odaért, négy frakkos pincér vette körül, oly gyorsan, mint betörőt a titkosrendőrök.

Egy kissé riadtan tekintett rájuk, talán némi szemrehányással is, hogy egy védtelen emberre négyen jönnek. Mindenesetre sokallta őket.

A pincérek gépiesen, némi kimértséggel teljesítették kötelességüket. Kinek-kinek megvolt a maga szerepe. Az első elvette a kalapját, a másik lesegítette válláról vásott, viharvert esőköpenyét, a harmadik fölakasztotta egy vascsacsira, a negyedik pedig, a legmagasabb közöttük, egy jéghideg, közönyös úr, aki középütt választotta el gyérülő fekete haját, s merev volt és méltóságos, mint egy majordómusz, szertartásos mozdulattal egy vékony, bőrbe kötött, aranynyomással díszített könyvet nyújtott át, melyről azt lehetett hinni, hogy valami incunabulum-ot tartalmaz, egy olyan ősnyomtatványt, amelyből csak egyetlen példány van az egész világon. De ez a könyv minden asztalon ott hevert. Az étlap volt.

Kornél tétován, már rosszat sejtve leült, kinyitotta a pompás könyvet. Látta a vendéglő nevét, alapítási évszámát – 1739 –, egy piros címert, s alatta az ételek végeérhetetlen jegyzékét, kemény papíron, kifogástalan gépírással. Szórakozottan lapozgatta, anélkül hogy el tudott volna benne igazodni. A négy pincér a türelmetlenség legkisebb jele nélkül várakozott könnyed vigyázz-állásban vagy inkább bálilovag-készséggel, hittel és bizalommal telve. Ettől a jelenettől nem lehetett eltagadni bizonyos ünnepélyességet.

Most a majordómusz a fejét kissé félrebillentve a legfuvalmasabb franciasággal megkérdezte, hogy vacsorázni óhajt-e? A vendég bólintott. Rántottát rendelt, három tojásból.

Ezt a kijelentést a majordómusz illő tisztelettel ismételte, hangsúlyozta, hogy „előételül” tojásétket parancsol, de arcán ezalatt álomszerű mosoly futott át, s még mindig az asztalnál maradt, mintha nem egészen jól értette volna a rendelést. Tudvalevőleg háromféle omelette van: omelette á Napoléon, omelette alla zingarella és omelette á Woburn. Az a kérdés, melyiket méltóztatik szeretni.

Döntenie kellett.

Napóleon iránt világhódító tervei miatt idegenkedéssel viseltetett; a zingarella se igen tetszett neki. Woburnról viszont nem tudta, hogy mi fán terem. Voltaképp mindegy, a fontos az, hogy mennél gyorsabban itt legyen, mennél több és mennél olcsóbb legyen; mert cudarul éhes. Ezt így nyersen nem közölhette. Hallotta, hogy a pincérek egymás közt olaszul társalognak. Ezért a beszédet olaszra fordította Erre a majordómusz – hűvösen – németül felelgetett, mintegy visszautasítva a bizalmaskodást. Előkelő ember csak egy nyelven beszéljen.

Zavartan az omelette á Woburn mellett foglalt állást.

A majordómusz főbólintással tudomásul vette, eltáncolgott, mire a többi pincér különböző borlajstromokat tett eléje, készen arra, hogy hűtővedrekben pezsgőket hozzon, édes-franciát, fanyar-angolt, aszút, palackos asztalit. A vendég vizet kért. Ásványvizet? Nem, egyszerű vizet, kútvizet, vízvezetéki vizet. Igen, igen.

Végre magára maradt.

Figyelmét először is az étterem közepén lévő tálalóasztalka kötötte le, melyen lila láng lobogott ismeretlen rendeltetéssel. Később látta, a személyzet ezen a sajátos örökmécsen melegíti a tányérokat, hogy míg a vendég elé kerülnek, ki ne hűljenek. Egyébként a késő éjszakai órán már csak kevesen ültek az étteremben. Messze tőle egy szőke, diplomataféle ficsúr, frakkban, szemben vele két német polgárlány, ősz atyjával, aki valami nehéziparos lehetett, régi svájci patrícius, s legközelebb hozzá egy nagyobb, nyolc-tíz tagból álló társaság, hölgyek és urak, mind estélyi öltözetben. Ezek már egy hosszú vacsora közepén tarthattak. Pezsgőt ittak vörös borral. A majordómusz egy szemrebbenésére a pincérek egymás után hozták nekik a különböző poharakat és kupákat, az ezüsttálakat, melyeket ezüstfödők borítottak, körülhordozták, ők pedig nem sietve, inkább a társalgás fordulataira figyelve, vettek egy-egy halszeletet, egy rákollót, vagy megízlelték azokat a ragyogó, testszínű húsokat, melyeket ilyen vendéglőkben még festeni is szoktak, mint a nők arcát. De nem egy hölgy csak épp belepillantott a tálba, s máris intett, hogy tovább lehet vinni.

Kornél gyanakodva nézett körül. Minden asztalon kristálypoharak villogtak, középütt pedig egy üvegcsillár hintette szét tündérien tompa fényét az ingmellekre, a nők gyémántjaira, fejékeire. Őszintén szólva nemigen bánta volna, ha a vendéglő nem ennyire fényes. Nemsokára egyéb fölfedezéseket is tett. Közvetlen lába alatt a tó csobogott, hullámos lüktetéssel. Egyenesen a vízbe építették ezt a kiugró, kies nyári lakot. Fönn a dobogón szakállas cigányok játszottak, csak klasszikusokat, szemüveggel és hangjegyekből.

Mindezek fölöttébb rossz jelek voltak, s arra bírták, hogy tüzetesen áttanulmányozza az étlapot. Az árak átlag tizenöt és harmincöt svájci frank között ingadoztak. Akadtak azonban olyan fogások is, melyek mellett nem szerepeltek tételek, csak kérdőjelek, mintha az előkelő tulajdonos évszázados vagyoni körülbástyázottságában gúnyosan a vállát vonná, fittyet hányva minden kicsinyes kíváncsiságnak. Általában itt se a pincérek, de a vendégek sem beszéltek ilyesmiről, gondosan kerültek minden célzást, mely a pénzre vonatkozik, arra a megvetendő, szennyes, szégyenletes valamire, amiből természetszerűleg annyi van mindenkinek.

Ő most összeráncolta szemöldökét, s elkomolyodott, mint aki hirtelen ráébredt, hogy kelepcébe került. Kereste az omelette á Woburn-t, melylyel egy könnyelmű pillanatában oly közeli kapcsolatba jutott. Meg is találta, igaz, csak az előételek között, sommásan említve, minden közelebbi ár nélkül. Szorozni és osztani kezdett, hogy különböző európai pénzegységekre számítsa át a nála levő tizenegy svájci frankot, de az a számtani művelet során se lett több. Borostás állát tapogatta izzadt tenyerével. Nagyon rosszul érezte magát. Ha valaki azt ajánlja neki, hogy bal kezének kisujját levágva szabadulhat innen, okvetlenül belemegy az üzletbe. Mind gyakrabban a kijárat felé sandított.

Minthogy már egy félórája nem szolgálták ki, s úgy látszott, egészen megfeledkeztek róla, kereket akart oldani. Csöngetett.

A pincérek abban a pillanatban ott termettek asztalánál. Annyian voltak, hogy minden vendégre jutott kettő-három.

Szapora bocsánatkérések közepette megnyugtatták, hogy étele azonnal elkészül. Addig kenyeret rendelt, mert már nem bírta tovább az éhséget.

Egy pincér csinos kristálytálkán hozta. Pirított kenyérszeletke volt, hártyavékony, ostyaszerű, legföljebb arra alkalmas, hogy úrvacsorakor jelképezze az égi kenyeret, amely lelkünket élteti, s előkészíti az örök életre. Lassan elropogtatta.

Körülbelül egy negyedóra múlva a tálalóasztalka körül titokzatos sürgés-forgás támadt. Odavonult az egész személyzet, mint egy oltárhoz. Az étekfogó ezüstfödővel borított óriási tálat hozott ki, néhány pillanatig babrált a lila láng körül, aztán csakugyan feléje közeledett, melegített tányért rakott asztalára, s a többi pincér segédletével, a majordómusz személyes felügyelete alatt megkezdődött maga a tálalás művelete. Amint a födőt levették a tálról, Kornél nem mindjárt mert belenézni, csak később. A történtek után azon se csodálkozott volna, ha a rántotta közepébe egy dió nagyságú gyémántot sütnek, oldalt egy rubinttal meg egy zafírral, s így csalódottan állapította meg, hogy az omelette # Woburn szakasztott olyan, mint az a rántotta, melyet édesanyja szokott készíteni. Ott nyugodott az ezüsttál közepén, mintegy elveszve a végtelen térben, hal alakúra sütve. Az étekfogó késsel-villával megragadta, de minekelőtte tányérjába tette volna, talán a vendéglő hagyományaitól, talán attól a hasonlatosságtól vezettetve, hogy az omelette á Woburn külsejében valóban a halra emlékeztetett, villámgyorsan lenyisszantotta a két végét, akár a hal élvezhetetlen fejét és farkát, s ezeket a sárga, fölöttébb kívánatos darabkákat, melyekkel a fogás kétségtelenül kisebb lett, hanyagul, semmire se gondolva, egy másik ezüsttálba vetette, melyet a segédpincér tartott magasra. Kornél ezt határozottan rosszallotta. Utána is pillantott sóvár, szomorú tekintettel.

Egykettőre bekapta a rántottát. Az bizony még kisebb volt, mint sejtette, a fél fogára se elég. Kenyerét már megette. Újat rendelni nem lett volna bátorsága. Hát inkább két pohár vizet ivott.

Csevegtek a tó hullámai, a zenekar a wartburgi dalnokversenyt játszotta, az előtte ülő társaság még mindig nem tudott a vacsora végére jutni, de őt mindez vajmi kevéssé érdekelte. Azon töprengett, hogy mi fog most történni. Mindenre elszántan fizetett. Amíg a majordómusz töltőironjával számlált, ő lehunyta szemét. Botrányokat képzelt el, különféle kínos jeleneteket, előbb ámuló arcokat, aztán fojtott, izgatott szóváltást, melynek során ajtót mutatnak neki, verekedést is, rendőröket, igazoltatást. Szíve torkában dobogott. Most kinyitotta szemét. A számolócédula már előtte hevert egy tálcán. Mindössze négy frankot tüntetett föl. Elővette tárcáját, lassan, kéjelgő élvezettel kotorászott benne, mintha bankókötegei közül csak üggyel-bajjal tudná kikeresni ama tízfrankost. Fölényesen az asztalra dobta. Hat frankot kapott vissza. Ezt megcsörgette kezében, mint a nyert pénzt, s nábobi örömében egy-egy frankot nyomott a pincérek kezébe. A majordómusznak kettőt.

Minthogy a borravaló túlságosan nagy volt, a pincérek egymásra pillantottak, meghajoltak, de nyomban faképnél hagyták.

Maga vette föl esőköpenyét.

Kimenet még egyszer találkozott a majordómusszal, aki karját fölemelve valami rendkívüli fontos intézkedést tehetett. Kornél mereven szemébe nézett. Köszönésre akarta ingerelni. De az annyira el volt foglalva, hogy nem köszönt. Erre ő emelte meg előtte a kalapját.

Ez is hiba volt.

Pirulva, a szégyenérzet viszkető, orrfacsaró undorával ért ki az utcára. Föllélegzett és futni kezdett. A Zwingli-szoborig rohant. Itt nagyjában tisztázta helyzetét. Nem mehet vissza a szállójába, csak annyi pénze maradt, hogy holnap kiválthatja poggyászát, s tovább utazhat. Mégis boldog volt, mintha rettenetes kaland után a halál torkából menekülne. Hajadonfőtt kóborolt a csillagos nyári éjszakában. Céltalan sétáival újból és újból a vendéglő elé ért, mely már sötét volt. A tó partján leült egy padra. Mindenféle szamárságról gondolkozott. Eszébe jutott a diplomataficsúr, a nehéziparos két jól nevelt leányával, az a társaság, mely vörös borral keverte a pezsgőt, a majordómusz, aki nem köszönt viszsza, az omelette á Woburn is, melynek két végét a pincér oly szívtelenül vágta le és dobta az ezüsttálba.

Egyszerre, mintha álomtól nehezülne el, lehajtotta fejét a pad karfájára. De nem aludt.

Halkan és gyorsan sírt.

(1927)