Omelette á...

Sült tojásnak hívtuk egyik kedvenc gyerekkori ételemet. Felvert tojás egy kis zsíron hagymaalap nélkül (az tovább tart, nehezebb a gyomornak... indoklással), viszonylag lágyra sütve (ha a figyelem egy kicsit lankadt, a fele rátapadt az edény aljára-falára, lehetett vakargatni villával – desszertnek; ám mosogatáskor kimondottan bosszantó volt). Bizalom- és étvágygerjesztőek és nagyon vidámak voltak a sárga habok a tányéron, kifejezetten gyönyörűséget okoztak: esztétikai és gasztronómiai örömöt. Ecetes uborkát és friss kenyeret haraptunk mellé. Ez volt az első étel, amit felnőtt segítsége nélkül is el tudtam készíteni, viszonylag korán. Bár ebben öcsém lekörözött: ő már négyéves korában sütö(get)tte a maga rántottáját (ha késett netán az ebéd, a vacsora, vagy éppen a két étkezés között lopva, mert állandó éhség gyötörte, pontosabban motiválta) egyenesen a tyúk alól kiszedett (kirántott) tojásból, vállalva a csőr okozta kellemetlenségeket, sőt fájdalmakat, s nagyanyánk dorgáló pillantását és szavait (mért pont a legfrissebből...)

Az omlett szóval (illetve annak szlovákos változatával) étlapon találkoztam először, a kassai vasútállomás restijében. A nyolcvanas évek művelődésitábor-hangulatában egy váróteremben átvirrasztott éjszaka után, ahogy illik, villásreggeliztünk egy-két barátommal, mielőtt folytattuk volna kalandos utunkat Poprád felé. Talán háromféle omletát is kínált a kissé megviselt étlap. Nekem a zöldborsós volt rokonszenves (alighanem a kötelező nyári építőtábor még hátra volt az oroszkai konzervgyárban, ahol lejárt szavatosságú zöldborsókonzerveket kellett rozsdamentesíteni és új papírba öltöztetni, hogy piacképesek legyenek, miközben néhány fel is robbant, mi pedig fejvesztve menekültünk a raktárból a szag – mit szag! bűz!! – elől, aminek következtében évekig nem ettem gyári, főleg oroszkai konzervet). Kínosan sokáig tartott, amíg végre megjelent a pincér kifogástalan fehér kendővel és a feltornyozott tányérokkal (ez amolyan Kosztolányi-előérzet is volt), nemcsak éhség marta gyomrunk miatt, hanem azért is, mert vonatunk indulási ideje vészesen közeledett. Szertartásos reggelire nem volt hát esélyünk. Csalódnom kellett már a látványban is: a jól ismert (és némi honvággyal várt) sárga habok helyett a hatalmas tányéron egy szánalmasan vékony és kicsi és sápadt lepényféleséget raktak elém, félbe hajtva. Hogy ne lássam a borsót, gondoltam. Micsoda meglepetés lesz a két íz! Amit külön-külön szeretek, együtt hatványozott élményt jelent majd. A lepénynek nem volt tojás íze, a borsónak nem volt borsó íze, ráadásul szétrágása meglehetősen nagy erőfeszítést igényelt. Néztük egymás arcát a különböző omleták fölött. Valószínűleg mintha tükörbe néztünk volna. Talán másfél falatot gyűrtünk le. Távozásunk körülményeire már nem emlékszem, csak arra, hogy elértük a vonatot, s jobb híján és az előző napok bevált szokásához hűen pástétomot reggeliztünk – akadt még a hátizsákban.

Aztán évekig hagyományos sült tojás. Mígnem egyszer – tavaszi délután volt – valahogy nagyon megéheztünk – a család három különböző generációhoz tartozó négy férfi tagja meg én. Gyors és kiadós étel kellett, hamarjában a rántotta jutott eszembe. Öcsém meg – az ízeket bizarrabbnál bizarrabb ötletekkel vegyítő gourmand – előjött azzal, hogy újítsunk, meg egy kis zöld se ártana a hosszú tél után, vitaminhiányban... Nem nőtt még hagymaszár a kertben, volt viszont friss, sőt zsenge csalán. Pontosabban csóvány. Kesztyűs kézzel bántunk vele, de pillanatok alatt konyhakész állapotba került a kerítés tövéből. Olajon fonnyasztottam, rácsusszantottam a (valószínűleg rengeteg – móriczos mennyiség!) felvert tojást. Az étel színe nem volt valami megnyerő (libazöld – állapítottuk meg magunkban, aztán fennhangon egyeztettük benyomásainkat mély egyetértésben), mindannyian vonakodtunk kissé, nyelvünk hegyét is féltve az esetleges csípéstől. Az első falat azonban eloszlatta a kétségeket, és ebben igazán kicsi szerepet játszott az éhség. Ezután úgy ettünk, megadva a módját, mintha vasárnapi ebéd mellett üldögélnénk. Ejtőzés közben még az emlékezésfolyam is megindult: nagyapám a háborús kosztról beszélt (neki volt már csóványélménye...), apukám meg mindenféle gyerekkori étkekről. Aztán meg fantáziáltunk, különböző növényekből (elsősorban gazokból) milyen ételt lehetne előállítani – az abszurd határán jócskán átlépve persze, és ebben öcsém járt elöl.

A következő rántottakísérletem kevésbé jött be. Kezdő házitündérként a változatosságra törekedtem, ráadásul a főzési hagyományokat igyekeztem a háttérbe szorítani, s minél több újdonságot kipróbálni. Kaptam egy gyönyörű szakácskönyvet is elszántságom mellé. Zöldséges ételek elkészítési módját ajánlgatta ez a könyv, csodálatos színes fotókkal serkentve konyhai tettekre. Szerepelt egy izgalmasnak ígérkező vacsora is vadfűszeres omlett fedőnéven. Töltöttünk párommal két csodálatos órát a természetben, hogy beszerezzük az alapanyagot, mármint a vadfűszereket. A felsorolt hét (burkolt boszorkányság!) növény helyett ugyan csak hármat találtunk, de ez nem szegte kedvemet. Került pitypanglevél, feketenadálytő-levél, sőt pásztortáska is a kosárkámba. A pásztortáska kedvelt árokparti játékunk volt egykor. Ha kicsit meghúztuk az apró, kemény leveleket, szelíden rázogatva kellemes zizegő hangot adtak, tündércsörgő gyanánt. A természetjáró szellőzködés jót tett, nagy lendülettel láttam neki a vadfűszeres omlettnek. Úgy, ahogy az a nagy(szakács)könyvben meg volt írva. A rántották természetéhez hűen gyorsan elkészültem vele, nagy műgonddal terítettem, ez valami nagyon különös kell, hogy legyen, benne a természet üde ízei, gyógyereje... Aztán nekifogtunk. Ünnepélyesen emeltük szánkhoz a villára tűzött első falatot. ĺzre nem volt rossz, csak... Hát igen, a pásztortáskát az előírásnak megfelelően felaprítottam ugyan, de meg sem fordult a fejemben, hogy a szára bizony kemény (ez a háziasszonyi gyakorlatlanság számlájára is írható, ha szépíteni akarnám a dolgot). A vadfűszeres omlettben pedig ezek a szárdarabkák teljesen úgy viselkedtek, mint a halcsont, pontosabban szálka. (Alighanem halkéssel kellett volna kezdenem a terítést, hogy stílusos legyek...) Eszegettük azért, nagyon-nagyon lassan. Kicsit keserves arcot vágva. Az elszántság következtében el is fogyott, nagyon-nagyon lassan, a tányér szélén a bűnös pásztortáska-maradványokkal. Nem volt olyan rossz, mondta udvarias biztatással párom, de azért a hangszínéből árulkodóan kihallatszott az is, hogy lehetőleg ne ismételjem meg. Még az oldalt is messze kerülöm a szakácskönyvben azóta, úgyhogy nincs esélye a pikáns sóskakrémnek posírozott tojással, hogy asztalunkra varázsolódjon...

Konyhai kísérletező kedvemet ezentúl a rántottákról elirányítottam. Ha mégis rávisz a kényszer, hát marad az Omelette á Woburn. Ez is inkább olvasmányélménynek: megszakított utazás közben elköltött – anyagiak híján előétel helyett főételként – omlett, mely kínosan hoszszú idő után kerül az asztalra, a neve alapján túlzott várakozást keltve, ám csalódást okozva, közönséges rántottaként elegánsan halformára (!) sütve. Hát az én omlettélményeim morzsái mintha ebből a Kosztolányi-novellából gurultak volna ki.