Mire jó az íz, ha kínoz

Van egy ingem. John F. Gee gyártmány. Rövid a gallérja. Sűrű a gombolása. És rajta van Manhattan gasztronómiai térképének egy részlete.

Egy nap New Yorkban általában nem tartozik a feledhető emlékek közé. Le merem szögezni, hogy az első New York-i nap mindenképpen kitörölhetetlen marad. Hangsúlyozom, az első perctől kezdve az utolsóig. Egészen onnan, hogy az ember kiszáll a Port Authority buszpályaudvar valamelyik emeletén, vagy pedig a peronra lép a Penn Station állomáson vagy pedig a Grand Central pályaudvaron. Még most is magam előtt látom a hajnali forgalmat, most is hallom a hangszórókból áradó kínai cimbalomzenét, amellyel – mint azt később elmondták – a munkába rohanó emberek kedélyállapotát akarja javítani a vasúttársaság.

Manhattan óriási. New York város még nagyobb. S vegyen havibérletet az az őrült, aki még az agglomerációt – Nassaut, Suffolkot vagy éppen Jersey Cityt is be akarja járni. Bevallom, közép-európai léptékekhez szokott emberként csak a felhőkarcolók környékét, azaz Manhattan déli csücskét akartam gyalog bejárni, sajnálván a pénzt metróra, taxira. Rá kellett jönnöm, hogy őrült gondolat volt. Öt óra kemény gyaloglás után még mindig következett valami látnivaló. A híres Vasaló-ház alatt végül úgy döntöttem, néhány percre megállok, kifújom magam, aztán meglátjuk: helyben összeesem-e a fáradtságtól, vagy pedig anyagcserém mondja fel hamarabb a szolgálatot. Őrült meleg volt, július közepe, még az oly sokszor áhított tengeri sós pára sem jelentett enyhülést, nagy foltokban itatta át fehér ingemet az izzadtság.

Közép-Európában megszokhattuk, hogy nem lehet csak úgy besétálni egy vendéglőbe, megkérdezni az első utunkba kerülő pincértől, hogy hol van az épület legkisebb helyisége, ahol az ember némi enyhülést kereshet. Ebből a felfogásból természetesen az is következik, hogy ez a világon mindenütt így működik, tehát még a tengerentúlon is. Mit tesz tehát a világot alig látott, elsős egyetemista diák? Besétál egy középkategóriájú étterembe. Találomra kiválaszt egyet a kékmintás fehér abroszos asztalok közül. Idétlenül mosolyog a sötéthajú, villogó fogú pincérre. „Aha!” és „Óh!” felkiáltásokkal tűzdeli meg az étlapot, bár szerencsétlen semmit sem kíván – egy dolgon kívül, de azt nagyon. Hagyja, hogy a pincér nagy pohár jeges vizet tegyen az asztalra – a cég ajándéka, még akkor is elfogyasztható, ha úgy dönt, inkább más vendéglőben teszi tiszteletét –, miközben pokolba kívánja, a vízzel kapcsolatban csupán egy tevékenység jut az eszébe, és az nem az ivás. Elküldi a pincért, hogy később majd választ, közben agytekervényei cammogó fogaskerekei lassan megőrlik az étlapot, míg kiderül, a legolcsóbb ételre talán futja. Viszonylag magas az ára, de már régen beállt az az állapot, hogy bármi áron.

„Currys hamburgert fogok kérni!” – hallom saját hangomat. Kissé rekedt. A pincér nem látja idegességemet. Úgy hajol meg, mintha a székemen egy maharadzsa ülne, pedig csak egy szerencsétlen szlovákiai magyar. Amíg kihozza, addig körülnézek. Rájövök, már annyira nem tudok másra figyelni, hogy azt sem vettem észre, egy indiai vendéglőben ücsörgök öt perce. Kellemetlen felfedezés, mert eddig nem működő, ám mindig kíváncsi füleim végre bekapcsolnak: indiai zene nyekereg a hangszórókban. Szinte látom a szitárjátékost, ahogy a nyakam inait használja húroknak, a dobos bocsánatkérő tekintettel püföli halántékomat. Már csak egy síp hiányoznék, és hirtelen felágaskodna itt valami kobra, amitől szívrohamot kapnék, csak egy vékony ing és egy rövidnadrág lévén rajtam, nem pedig dupla vasbeton páncél.

Megérkezik a hamburger. A pincér ismét meghajol. Kezdek zavarba jönni, ilyen olcsó ételt odahaza csupán odaküldenek az ember elé, itt meg agyba-főbe hálálkodnak, hogy méltóztattam három dollárt elkölteni. Persze, ha átszámítjuk hazai pénzre, egy pezsgős vacsora ára két segédszerkesztői fizetéssel is vetekedhetne. Most csak egy ipari munkás kétnapi bérét emelem a számhoz. Hm, nem is olyan rossz. Nemcsak az illata, az íze is kiváló. És mi is ez a sok üvegcse? Nyilván szószok. Mohón pancsolom a húspogácsára a kék-zöld mártásokat, a pincér kissé félrehajtott fejjel vigyázzban áll, tőlem olyan két méterre. Beleharapok. Na nem a pincérbe, hanem a feldúsított hamburgerbe. Rögtön utána elborult aggyal próbálom megcélozni az imént kihozott jeges vizet, locsolnám a számba, a fejemre, meg is fürödnék benne, ha lehetne. Rettenetesen csíp. Mindenütt. A hamburger közben önálló életre kel, egy elegáns mozdulattal fejest ugrik az ölembe. Indiai mártásostul.

A pincér sűrű bocsánatkérések közben megpróbálja feltakarítani a vályúvá átlényegült asztalkát. Belőlem csak egy bánatos kérdésre futja: megmondaná, hol van a vécé, hogy rendbe tegyem magam?