Miért vagyok én olyan okos

Házi használatra a következőképpen tenném föl a kérdést: „hogyan táplálkozz, hogy elérd erőd, reneszánsz értelemben vett virtusod, moráltól mentes erényed csúcsát?” A táplálkozás kérdésében a legeslegszörnyűbb tapasztalatokra tettem szert: csodálkozom, hogy ilyen későn figyeltem föl rá, tértem „észre” tapasztalataim nyomán. Csak német műveltségünk – az „idealizmus” – merő hitványságával magyarázható valamelyest, miért épp ebben a kérdésben maradtam el a végtelenségig. Ez a „műveltség” kezdettől fogva arra okít, hogy ne figyeljünk a realitásokra, és kétes, úgymond „eszményi” célok – mint például a „klasszikus műveltség” – nyomába szegődjünk, mintha „klasszikus” és „német” eleve nem arra ítéltetett volna, hogy egy fogalommá kovácsolják őket – képzeljünk csak el egy „klasszikus műveltségű” lipcseit, milyen mulatságos.

De valóban, a szakácsok és egyéb keresztény felebarátok üdvére legérettebb éveimig mindig rosszul – a morál nyelvére lefordítva „személytelenül”, „önzetlenül”, „altruista módon” – étkeztem. A lipcsei konyhának – no meg Schopenhauer első tanulmányozásának (1865) köszönhetően – komolyan elvetettem az „élet akarását”. S hogy az ember az elégtelen táplálkozás kedvéért még a gyomrát is hajlandó elrontani – úgy tetszik, e problémát az említett konyhának pompásan sikerült megoldani. (1866-ban a helyzet állítólag megváltozott.) No de mi minden nem terheli a német konyha lelkiismeretét! A főfogás előtt leves (a XVI. század velencei szakácskönyveiben még alla tedesca – német módra – néven szerepelt); főtt húsok, zsírok, pempővé főzött zöldségfélék; levélnehezékké silányított tészták! S ha nem feledkezünk meg a régi – és nem csupán a koros – németek éppenséggel állatias folyadék-igényéről, akkor megérthetjük, honnan származik a német szellem – a zavaros zsigerekből származik... A német szellem indigestio – rossz emésztés – képtelen bármit is megemészteni.

De az angol diéta ellen, mely a némethez, sőt a franciához képest is bizonyos „visszatérés a természethez”, mármint a kannibalizmushoz, nos az angol diéta ellen is mélységesen berzenkedik az ösztönöm; úgy tetszik, az angol nőkéhez hasonlatosan nehézkessé teszi a szellem járását is... A piemonti konyha a legjobb.

Az alkoholt nem bírom; egyetlen pohár bor vagy sör „siralomvölggyé” változtatja életemet – ellentétben a müncheniekével. Megérteni kicsit későn értettem meg ezt, de átélni már gyermekkoromtól fogva átéltem. Gyerekfejjel úgy vélekedtem, hogy a borivás, akárcsak a dohányzás, kezdetben csupán ifjonti hiúság, majd rossz szokássá válik. Meglehet, e savanyú ítélet kialakulásában közrejátszott a naumburgi bor is. A bor földerít – ezt csak akkor hihetném, ha keresztény, akarom mondani hívő volnék, ami már önmagában is képtelenség. Különös, de már egy kis adag erősen hígított alkohol is tökéletesen elkedvetlenít, erős adagtól pedig úgyszólván tengerésznek érzem maga. E téren már kora ifjúságomban bizonyítottam bátorságomat. Midőn a tekintélyes Schulpforta diákjaként tollamat azon becsvágytól forgatva, hogy versenyre keljek példaképem, Sallustius szigorával és tömörségével, s egy éjszaka leforgása alatt megfogalmazzak és letisztázzak egy hoszszú latin értekezést, bizony nem ellenkezett pszichológiámmal, s tán a Sallustiuséval sem, még ha a tiszteletre méltó Schulpfortának kevésbé volt is az ínyére, hogy tudományomat és dolgozatomat az elképzelhető legerősebb grogból meglocsoljam néhány pohárral... Később, életem deléhez közeledvén, egyre szigorúbban megtartóztattam magam mindennemű „spiritus”-párlattól: miként Richard Wagner – aki megtérített –, én is tapasztalatból lettem a vegetarianizmus ellenzője, s mint ilyen, a „spirituóz” természeteknek nem tanácsolhatom elég komolyan, hogy teljesen tartózkodjanak az alkoholtól. A víz is megteszi... Kedvelem azokat a helyeket (Nizza, Torino, Sils), ahol tiszta forrásból meríthet az ember; van egy kis poharam, úgy követ, mint egy puli. In vino veritas: úgy tűnik, az „igazság” fogalmát illetően e téren is magamra maradok a világgal szemben: az én lelkem vizek felett lebeg...

És íme morálom még egynéhány jó tanácsa. A kiadós étkezés könnyebben megemészthető, mint a silány. A jó emésztéshez az egész gyomornak munkálkodnia kell. Ismerje hát mindenki gyomrának befogadóképességét. Ugyanezen oknál fogva nem tanácsos a table d’hote-nál (közös asztalnál étkezés vendéglőben) elköltött, hosszúra nyúló lakoma sem, amit én megszakított áldozati ünnepnek nevezek.

Tartózkodjunk a fő étkezések közötti táplálkozástól és a kávétól: a kávé megkeseríti az embert. A tea kis mennyiségben, ám erősen, kizárólag reggel hasznos. Ha csak egy fokkal is gyöngébb a kelleténél, igen kártékony, és elrontja az egész napot. A sokszor a legszűkebb és legfinomabb határok között mozgó mérték mindenkinél más és más. Agacante (kellemetlen, ingerlő) éghajlatú vidéken nem ajánlatos teával kezdeni a napot: egy órával teázás előtt jót tesz egy csésze sűrű, zsírszegény kakaó.

És a lehető legkevesebb időt töltsünk ülve; ne higgyünk azoknak a gondolatoknak, amelyek nem szabad ég alatt, mozgás közben születnek, melyeknek nem örvendeznek az izmok.

Az előítéletek a zsigerekből származnak. Az ülep – miként már említettem – az igazi bűn a szent lélek ellen.

(Részlet az Ecce homo című önéletrajzi esszéből)