Magyaros ízek minden hónapban

Szigeti László oktatásügyi államtitkár és nejeKépek: Uno PhotoOktatásügyi államtitkárunk, Szigeti László ritkán vacsorázik, és még annál is ritkább alkalommal ebédel odahaza. A családja Párkányban él, őt a munkahelye Pozsonyhoz köti, nagyjából százötven kilométerre minden finomságtól, amit felesége, Marika varázsol a család asztalára.

– Igen, Marika kitűnően főz, de volt is kitől örökölnie a tudományát. Az anyósom és az apósom is mesterszakács. Ez lett az én egyetlen pechem, amikor megnősültem – neveti el magát az államtitkár úr. – Jó pár kiló súlyfölösleg.

– Az igaz, hogy sütni-főzni korán megtanultam – jegyzi meg halkan Marika –, de hogy minden Laci szája íze szerint készüljön, azt az anyósomék konyhájában lestem el. Mert Búcson, ahonnan a párom származik, egy kicsit édesebben főznek, mint mifelénk.

A Szigeti család két további tagja, a kisgimnazista Lacika és az éppen végzős Marika mindenesetre szintén nagyon kedveli az anyu főztjét. A párkányi sulimenza helyett rendszerint odahaza ebédelnek. Az államtitkári funkciót betöltő családfő viszont...

Párkány és Pozsony között valóban nagy a távolság ahhoz, hogy az ember mindennap hazajárjon. Ahhoz azonban kicsi, hogy egy teljes hetet távol legyen az otthonától. Jómagam úgy igyekszem megoldani, hogy ha sikerül, hetente kétszer hazajövök. Különben az egyik egyetemi kollégiumban élem immár ötödik éve az életemet, hogy úgy mondjam, egy kollégiumi szobában. Az utazás, pontosabban ingázás így is nagyon időigényes. Mert amikor az ember hazajön, az napi négyórás időveszteséget jelent, hisz két óra felmenni Pozsonyba, és két óra viszszajönni. A szolgálati kocsi bármennyire nagy és gyors, a pozsonyi forgalom a város szélétől a város közepén levő minisztériumig azért megfogja az embert. Nem is igen szoktam este hét-nyolc óránál korábban hazaérni. S ilyenkor a családi életből csupán annyi marad, hogy váltunk néhány szót egymással, megvacsorázunk...

A kollégiumi szoba elég meghökkentően hangzik. Az embernek olyan kényszerképzetei támadnak, hogy rezsón főzött kis lecsó vacsorák és hasonlók... Ön hogyan oldja meg Pozsonyban az étkezést?

A közvélemény az utóbbi időben nagyon sokat beszél arról, hogy az állami tisztségviselők bérezése, különféle előnyeik mennyire, hogy is mondjam, talán túlméretezettek. Kívánom bárkinek, hogy próbálja meg egy kollégiumban leélni életének jelentős részét. Mert Szlovákiában ez úgy működik, hogy van, akinek van lehetősége lakást igényelni, s van, akinek nincs. S az államtitkár egy olyan „kategória”, akinek a törvény értelmében nem jár lakás. Tehát ott hajtja nyugovóra a fejét, ahol tudja. Vagyis ezzel a rezsóval és a vízforralóval majdnem bele is talált... A vacsora az én estemben úgy van, hogy este nyolc-kilenc órakor bevásárolok a legközelebbi benzinkútnál... S aztán teleeszem magam. Mert napközben nincs se reggeli, sem ebéd...

És a parlament elhíresült büféje?

Oda mostanában ritkán járok. És más kategória a parlament, a parlamenti képviselő, és más kategória a kormánytag, illetve az államtitkár. A kettőt nem lehet összehasonlítani. A parlamenti képviselő élete valóban sokkal nyugodtabb, ott a büfé és az étterem egyfajta standardot biztosít.

Hogy néz ki az államtitkár úr egy napja Pozsonyban?

Általában hatkor kelek, hét-negyed nyolckor már munkában vagyok. Nyolcig posta és újság, utána kezdődik az igazi munka. Értekezletek, ügyintézés, levelezés, s mindennap van legalább két-három olyan rendezvény, amelyen a minisztériumot kell képviselni. Hetente két alkalommal értekezlet, amelyet a miniszter úr hív össze, kormánytanácsok, minisztériumi tanácsok... Ez úgy este hat körül ér véget. S mert olyankor döbben rá az ember, hogy még mennyi mindent nem tudott megcsinálni, és akkor, ha van még kedve, ott marad nyolcig, kilencig. Az utóbbi időben ott szoktam megnézni a tévéhíradót, mert a kollégiumi szobámban rossz a tévé. A benzinkút és a vacsora csak ezután jön.

Mit lehet egy benzinkútnál kapni? Pizzát, szendvicset?

A pozsonyi benzinkutak meglehetősen jól el vannak látva, lehet meleg ételt is kapni. De én általában valami felvágottat, kolbászt vagy ilyesmit szoktam enni. Ami éjszakára „nagyon jó”...

Kezdjük akkor a reggelivel...

A reggeli a legegyszerűbb. Az nincs. Csak ha itthon vagyok. Lehet, hogy a kényelem teszi, az emberben valahogy nincs annyi erő reggel, hogy még reggelit is készítsen magának. Na most, az utóbbi időben, amióta új titkárnőm van, ő igyekszik erre jobban odafigyelni, és próbál finoman kényszeríteni, hogy legalább egy joghurtot és kiflit, vagy valamilyen gyümölcsöt egyek. De egyelőre nem túlságos sikerrel. Úgy látszik, én erősebb vagyok.

„Egy életre kimosogattam, kitörölgettem magam...” És otthagyja a kiflit?

Nem érek rá, és elmarad. Aztán itt kezdődnek a problémák, amikor az embernek úgy tizenegy óra után kezd fájni a gyomra. Nálam van erre egy jó megoldás: két deci víz. Az vagy egy óráig segít. S aztán utána, ha megint kezdődnek a gyomorbántalmak, akkor megint két deci víz, s utána elmúlik. Lehet, hogy egyszerűen jobb lenne enni valamit, de ahhoz le kéne menni a büfébe, vagy kellene szólni valakinek hogy hozzon föl valamit. Tudatosítom is, hogy a „vízkúrát” nem lehet hosszú távon csinálni, de az ember már csak olyan, hogy amíg nincs komolyabb baja, addig folytatja.

Gondolom, az étkezést illetően is másféle emlékeket őriz azokból az időkből, mielőtt még ezt a funkciót elvállalta volna...

Az étkezés az én életemben mindig jelentős dolog. Talán mert úgy nyolc-kilenc éves koromtól kezdve mindig túlsúlyos voltam. Búcsról származom, és nagyanyám a falu egyik legjobb szakácsnője volt. Kitűnő fehér kenyeret tudott sütni, odajártak a környékről, hogy kifaggassák a titokról, hogyan is kell azt elkészíteni. Ezért már kora gyerekkoromtól a kenyér volt számomra a legjelentősebb alapétel. És ez a mai napig is kimaradhatatlan, pedig tudom, hogy hizlal. Kamaszodva, felnőve, nagyjából rendszeresen étkeztem, még akkor sem volt probléma, amikor iskolaigazgató, majd parlamenti képviselő lettem. Az elején viszont már említettem, hogy Marika, a nejem milyen jól főz. Hát a kilóproblémák a nősülésem után kezdődtek. Ahol két szakács is van a családban, ott nagyon odafigyelnek a főzésre, az ínyencségekre, és van kitől ellesni a fortélyokat és a fogásokat. És merem állítani, hogy sok esetben túlszárnyalja a szüleit, ami a főzést illeti. Amióta államtitkár vagyok, ez ugyan nagyjából a hétvégekre redukálódott, de még így sem állíthatom, hogy mindig együtt étkezik a család. Hiszen a különféle rendezvények általában hétvégeken esedékesek, és az ember nem nagyon utasíthat vissza egy-egy meghívást, főleg ha a környéken, a régióban történik. Mert valójában én ennek a régiónak lettem újra a parlamenti képviselője, s így vállaltam ismét az államtitkárságot. Tehát a rendezvényekre általában el szoktam menni.

S ha ilyenkor megkínálják valamivel?

A finomságokat nem illik visszautasítani, és én nem is vagyok az a viszszautasítós típus. Amerre járok, meg-megkóstolom a tájjellegű ételeket.

Van kedvenc tájjellegű étele?

Van. Ami az utóbbi időben nagyon megfogott, az egy szőgyéni lepényféleség. Az ottani szövetkezetnek van egy speciális kemencéje, melyben nagyon finom, pizzaszerű lepényt tudnak sütni, rajta mindenféle földi jóval: tejföl, kolbász, tepertő és szalonna. A saját kedvenc ételeim egyike különben a rántott karfiol. Csak úgy, szólóban, köret nélkül. Ebből képes vagyok megenni egy tállal. A másik étel, amit nagyon szeretek, a sült kacsa. De valójában nem vagyok válogatós típus, minden magyaros ételt nagyon kedvelek, a töltött káposztától a túrós csuszáig. A frissen fogott halat is szeretem, de ez a családomban magányos passzió, valami okból a többiek inkább a halfilére szavaznak. Pedig gondolkodtam már rajta, hogy hamarosan horgászásra adom a fejem, több barátom is említette, éppen nekem való volna... Csak az a gond, hogy a folyó- vagy tóparti megnyugvás helyett valószínűleg inkább ingerült lennék, hogy nem fogtam semmit. Majd meglátjuk. Lehet, hogy mégis hat a rábeszélés, mert – az ételekhez visszatérve – két éve arra is rászántam magam, hogy a spenótot is megegyem. Holott két és fél étel van, amit nem igazán kedvelek. A spenót mellett a paradicsomleves, illetve a puszta főzelék, hús nélkül.

– Szokta is mondani, ha ilyesmi kerül az asztalra, hogy csak nem beteg valaki a családban – mosolyog ennek hallatán Marika.

– Én tényleg nem tudom elképzelni hús nélkül a főétkezést, ahogy a hétvégén a desszert nélküli ebédet sem. A nejem csodálatos süteményeket és tortákat süt. Ez is családi hagyomány, annak idején már a nagymamám is, édesanyám is kitűnő kalácsokat és egyéb édességeket készített. Mindannyian édesszájúak vagyunk.

Többször is említette, mennyire elfoglalt. A konyhába eszerint főleg tálalás után tér be?

Hát igen. Főzni vagy pláne mosogatni nem nagyon szoktam. Csak akkor, ha valaki tényleg megbetegszik, vagy közbejött valami, és nem készült el időben az ebéd. Nagyon ritkán, de előfordul, hogy, mondjuk, megtisztítom a burgonyát. El kell, hogy mondjam, gyerekkoromban rendkívül sokat mosogattam, törölgettem, mert édesanyám sajnos elég sokáig beteges volt, és a három fiútestvért úgy nevelték, hogy mindenkinek megvolt a saját feladata. Egyikünk porszívózott, a másik takarított, illetve mosogatott, a harmadik a kertben segített, azután cserélkeztünk. Tehát én úgy gondolom, hogy akkor, gyerekkoromban egy életre kimosogattam és kitörölgettem magamat. Amit viszont mindig el szoktam öblíteni, az a lopó és a borospoharak. Ebben merül ki az én mosogatásom.

Akkor nyilván borospince is tartozik a házhoz...

Igen, a háznak szerves része a két pince, az egyiket örököltem, a másikat úgy építettem. Az egyik borospince, a másik most már csak lomtár, mert annyira száraz volt, hogy nem lehetett benne sem burgonyát, sem gyümölcsöt tárolni. Igen, arra büszke vagyok, hogy van egy szép borospincém. És hát a bor olyan portéka, hogy azt ápolni kell, kóstolgatni kell. Ma is megtettem, mint minden vasárnap, hogy ebéd után lemegyek a pincébe, és a hordókat vagy fél-fél deci erejéig végigkóstolom, nincs-e baja a bornak. Pillanatnyilag négy hordóm van, a bort én készítem, azt nem engedem senkinek. Az apósom és a fiam ugyan besegít, de hogy elégedett legyek vele, a fontosabb műveleteket nem engedem át másnak. Úgy csinálom, ahogy az édesapámtól tanultam. Vörösborom nincs, csak fehér. Háromfajta szőlőm van, leányka, müller és zöldvertelényi. Volt időszak, amikor összekevertem, volt, amikor nem. Az idén sikerült külön készíteni, és örömmel konstatáltam, hogy az idei leánykám nagyon finom lett. Ilyenkor aztán a lopót el kell mosni, amikor az ember följön, mert a jó bornak az egyik titka a tisztaság. A tiszta edény, a tiszta prés, a tiszta daráló, a borfejtésnél nem elegendő a hordót kétszer-háromszor kimosni, hanem négyszer-ötször is ki kell, s a lopót utána tisztába kell tenni... Persze, mindezt hobbiszinten űzöm, de a barátaim szerint a borom iható. Főleg, ha egy ízletes vacsora is jár mellé!