Konzervsztorik

Megboldogult diákkorom nyári szünideiben gyakran volt arra lehetőség, hogy valamiféle társadalmi munkában, az akkor használatos kifejezéssel élve: brigádokban élje ki magát, jobb híján töltse el egy-két hetét a pénzkereset reményében felajzott, szellemiekben agyonhajszolt diákgyerek.

Középiskolás vakációzóként szülőfalum állami gazdaságában alkalmi, nyári idénymunkára jelentkeztem. Volt, mikor nem buszoztattak vagy traktoroztattak ki az ültetvényekre gyomlálgatni, hanem benn a gazdaság udvarában a kőművesek mellé, vagyis inkább a szó szoros értelmében alá sorakoztattak be téglaadogató, az állásra malterfellöttyintő segédmunkásnak.

Pontosabban a kalfaszba kellett betalálnom a meghosszabbított nyelű fándlival. Végül is kiérdemeltem „feletteseim” megbecsülését: többször engem bíztak meg a bevásárlással, cigarettáért, ásványvízért, olykor-olykor borért is elugrasztottak a faluba. Ez utóbbi azokon a kiváltságos napokon szokott megtörténni, mikor előre kiszimatolták, hogy a nagyfőnök távol lesz a munkateleptől. Mikoron visszacsörtettem az inni- és szívnivalókkal, munkavezetőnk, a pocakos Dezső bátyó elrendelte a tízórai szünetet. Előtte akkurátusan szájába illesztette a dohányrudacskát, majd meggyújtván rám kacsintva, önelégült arckifejezéssel szavalni kezdte a Toldit pajzán változatában.

Közben mindenki nekiesett a maga falatjának. Sokszor különböző hús- és halkonzervek kerültek az étkezés céljából összeeszkábált fapadokra. Egy alkalommal korombéli segédtársam olyan halkonzervet hozott, amelyet semmiképpen sem lehetett hagyományos módszerrel, közönséges konzervnyitóval felbontani. A víg kedélyű Dezső bácsi tanácstalanságunk láttán szíves-örömest felajánlotta segítségét. Addig forgatta kidolgozott vasöklében a spanyol – erre kimondottan emlékszem, Izabella királynőről nevezték el az importcikket – halkonzervet, mígnem nagykéséhez nyúlott, s azt úgy beledöfte Isabelbe, hogy egyenest Dezső bácsi szemébe spriccelt az olaj. Ekkor olyan cifrákat mondott, hogy még a pajzán Toldi ugyancsak pajzán Bencéje is pironkodott volna a szóáradat hallatán.

A másik történet szintúgy középiskolás diákéveim korszakát idézi. Osztálytársaimmal a znojmói gyümölcs- és zöldségfeldolgozóban voltunk hasznára akkor még közös csehszlovák hazánknak. Nekem módfelett megfelelő munkatevékenység jutott. Kinn a hangárban a motoros targoncával elémbe szállított uborkás ketrecek alsó kallantyúit kellett kalapáccsal felütnöm, miután az uborkák belezúdultak a betongödörbe, s onnan útjukat erős vízsugárral folytatták tovább, be egészen az üzembe, a gumikesztyűs osztálytársnőim kezébe, akik osztályozták, majd telenyomkodták a befőttes üvegeket.

Addig míg ők szinte megállás nélkül nyomkodták a szalagon érkező üvegekbe az uborkákat, én kinn kedvemre olvashattam. Az esti műszakban kiváltképp jó sorom volt, akkor ritkábban járt a targoncás, és találtam magamnak egy olyan kényelmes vackot, melynek magasban levő fényforrása kitűnő olvasólámpául szolgált. Az étkezési szünetek ideje alatt a büfé előtt találkoztam fehér köpenyes, gumicsizmás osztálytársaimmal. Nekik szigorúan be kellett tartaniuk a higiéniai előírásokat. Meleg lévén zoknit sem húztak lábukra, mezítelen lábfejüket bújtatták a csizmába. Az egyik dohányzó nebuló azt a szórakozást agyalta ki, hogy az égő cigarettacsikket a csizmaszárakba pöckölgette.

Egy kis időbe beletellett, míg a kiszemelt áldozat különféle csapásoló csárdásmozdulatok után le tudta ráncigálni a lábára izzadt csizmát. A nem éppen szívderítő tréfa kiötlője sem úszhatta meg friss csárdás nélkül. Járta ám ő is, mint „sárikata” abban a bizonyos gyermekdalban.

Ráadásul egyik furfangos eszű osztálytársam nem érte be ennyivel. Gondolom, a kedves olvasók emlékeznek azokra az ízlésesen kivitelezett konzervekre, melyekből sikeres felbontásuk után alkoholos lébe áztatott vagdalt gyümölcshöz, azaz kitűnő bóléhoz lehetett jutni. Egy-két pléhdoboz tartalmának felhörpintése után betyárul el lehetett bódulni. Ez történt a csikkpöccentgető osztálytársunkkal is. Ő mit sem sejtett a gyümölcsfinomságok alkoholtartalmáról. Azt már nem tudom, milyen sorrendben követték egymást a különféle apró gyümölcsök, de az bizonyos, hogy a csonthéjasok a végére kerültek, ugyanis úgy bebólézott, hogy a folyosón az árnyékszék felé bukdácsolva a szájában maradt szilvamagokat az ügyeletes tanár lába elé köpködte, melyeket később a kábulattól lenyelt apróbb cseresznyemagtársak követtek. Ezzel a tettével osztálytársunk végérvényesen elnyerte a folyosó egész heti felmosására kiírt pályázatot.

Állítom, hogy ezekből a „bowle” feliratú konzervekből több fogyott élelmiszerboltjainkban, mint mondjuk a húsos „lunchen meat”-ekből, vagy a behozott spanyol „Isabel”-ekből a hajdan volt Csehszlovákiában. Pedig népszerűek voltak ám azok is!