Komédiásmenü

A régi magyar költők egy része, mint tudjuk, a pennával párhuzamosan kardot is forgatott, azzal terelgetve magához a múzsákat. Az már kevésbé vert gyökeret a köztudatban, hogy jó néhányuk a papi hivatást is gyakorolta. Persze a jelentősebbek nagyobbrészt Thália papjaiként jeleskedtek, s ha nem írták is be nevüket akkora betűkkel a színháztörténetbe, mint az irodalom történetébe, a komédiásévek költői fejlődésükre is minden bizonnyal maradandó hatást gyakoroltak. Az újabb magyar irodalomból, sajnos, kiveszni látszanak már ezek a hagyományok, a harciasság jobbára elméleti síkra terelődött, a színészmesterség iránti vonzalom pedig legfeljebb szerepversekben manifesztálódik, habár a kortárs poéták között is akad egynéhány, aki a világot jelentő deszkákon kezdte csiszolni művészi énjét közszereplésre alkalmassá. Hogy mást ne mondjak, itt vagyok például én.

Felmerül persze a kérdés, miért is kerülnek szóba egy étkezésről szóló rovatban holmi poéták és színészek, akiket a tisztes munkában megfáradt állampolgár az igencsak beszédes „éhenkórász” gyűjtőfogalommal jelöl. Saját ifjúkori tapasztalataimra támaszkodva teszem hozzá: nem minden alap nélkül. No igen, csakhogy ennie azért mégiscsak kell annak is, aki minden észérv ellenére a színi pályára lépett – kérdés: mit, mikor, hol?! A válasz egyszerű: mikor hol és mikor mit, illetve: ahol és amit lehet.

Az úgynevezett tájoló színházaknak – amelyeknek életébe annak idején volt szerencsém bepillantani – ebből a szempontból ugyanaz az előnyük, ami a hátrányuk. Legalábbis az én időmben, a hetvenes és nyolcvanas évek fordulójának környékén még így volt. A hátrány abban mutatkozott, hogy akkoriban egy ilyen falujáró színház segédszíne nagyjából annyit keresett, mint egy horthysta hadiözvegy. A föntebb jelzett előny azonban szintén a tájolással függött össze. Ugyanis a magyar szóra kiéhezett felvidéki ember megvendégelésre való elfojthatatlan késztetésének gyümölcseiből a kultúrának csupán ezek a vidéken portyázó fáklyavivői részesülhettek rendszeresen.

A segédszínésznek a táplálékláncban betöltött pillanatnyi pozícióját nagymértékben meghatározta az aznapi előadás helyszíne. A társulatban évtizedeken át felhalmozott tapasztalatokra támaszkodva nagy valószínűséggel lehetett következtetni az aznap esti menüre. Persze megesett, hogy elszámította magát az ember. Például háromfogásos vacsorára számított, és legalább egy demizson jóféle asztali borra, étkezés előtt pedig néhány kupica szíverősítőre – a színész ugyanis az emócióival dolgozik, szívének karbantartásáról tehát szent kötelessége folyamatosan gondoskodni –, szóval a sok éves tapasztalat szerint amolyan feudális tivornyának kellett volna következnie, ezzel szemben be kellett érnie néhány szendviccsel és valami üdítőnek nevezett színes löttyel, ami nemcsak hogy a szívét nem erősítette, valójában még csak nem is üdített. Aztán ennek az ellentétje is meg-megesett. Valamelyik község, amelyről úgy hírlett, nem szívesen áldoz a kultúra oltárán, váratlanul kirukkolt, és egy kisebbfajta lagzit rendezett az előadás után. Ez nagy kitolás volt. Hiszen nem lehet ajtóstól rontani a házba, fokozatosan kell rászoktatni a komédiásokat a traktára, hogy legalább félnapos koplalókúrával készülhessenek fel az eseményre, s meg ne essék, hogy esti műszakra menet zsíros kenyérrel tömik ki a faszénen pörkölt libacomb helyét.

És persze egyéb anomáliák is mutatkoztak az ellátásban. Ezek általában a felkínált étel és ital optimális arányának elvétéséből adódtak. Mondjuk, jó kövér húsok kevéske krumplival, gyönyörű, puhára főtt marhaszegy vagy grillezett sertéscsülök néhány vékonyka kenyérszelettel, savanyúság nélkül, hozzája pedig a környék híres artézi vize. Vagy fordítva: hosszadalmas kisüstis alapozás, tartófalnak meg valami könnyű tésztaféleség vagy egy szelet papírvékonyra klopfolt sovány spitzhús burgonyapürével, s erre nagy mennyiségű nehéz vörösbor tetőnek. Bizony, ilyenkor nem volt csoda, ha a hevenyészett falazat nem állta ki a két irányból reája nehezedő nyomást, s a kanyargós mellékutakon recsegve-ropogva az autóbusz padlójára omlott. És meg kell mondani, voltak helyek, ahol nem csupán a búcsúpoharat, a köszöntőt is hosszú lére eresztették. Nem győzött eleget lobogni a kisebbségi kultúra fáklyája. A tényleges fáklyavivők meg gyomorkorgással kísérték a messzire kacskaringózó mondatkreációkat, melyekből jobbára minden egyeztetés nélkül sorjáztak szanaszéjjel az állítmányok és az alanyok.

Amikor pedig semmilyen megvendégelés nem volt kilátásban, és a kellemes csalódás kegyelme sem adatott meg, még mindig könnyíthetett a komédiáspalántákon egy-egy előrelátó rendezői koncepció. Egy francia darabban például egy egész grillcsirkét falt fel két farkaséhes napóleoni katona. Kiváló darab volt. És micsoda rendezés! Egy egész kenyér járt hozzá. Meg aztán a népszínművekben is nagyokat lehetett falatozni. Nagyon szerettem a naturalista színházat. Egyszerűen az volt a lételemem. Csehov Sirálya pedig egy eredeti Havanna szivar révén maradt emlékezetes. Egy rövid jelenetben gyújtott rá valaki, aztán új szín következett, s abban már nem szivarozott. Ott posztoltunk a színfalak mögött, s izgatottan vártuk a végszót. Egyszóval, valahonnan mindig jött egy kis mellékes, csak úgy záporozott a manna... De mire számíthat egy firkász?! Mellékesre biztosan nem, s még a munkadíját is tisztelettel eresztik hosszú lére. Mellékes.