Knédli vagy gombóc?

A bennem élő kételyt – mit ér az ember, ha nyelvművelő? – a mindennapi nyelvművelésnek azokkal a példáival próbálom csökkenteni, amelyeknek a „nyelvművelés alulnézetben” műfajában nemegyszer tanúja lehettem.

Színhely: nem párnázott székekkel teli, elegáns előadóterem, nem is egyetemi szemináriumi szoba, hanem a Derby nevezetű söröző, Somorján. Miközben megszokott törzshelyemen, a sarokasztalnál iszogatom (ritkábban) sörömet vagy (gyakrabban) üdítőmet –, rendezgetem emlékeztetőcéduláimat, előfordult már, hogy udvarias formában rákérdeztek, én volnék-e az a bizonyos (újság)író, mert ha igen, döntőbírónak kérnek fel – miután az asztaltársaságban késhegyre menő vita zajlik – abban az ügyben, van-e a knédli szónak magyar megfelelője. Van, mondtam: a gombóc. Budapesti éttermekben szerzett tapasztalataim alapján ugyanis visszarémlett, hogy a „vepřo, knedlo, zelo” nevezetű jellegzetesen cseh ételnek a magyar megfelelője a „sertéslapocka (oldalas) párolt káposztával és gombóccal”. A liszt, víz, tojás, élesztő hozzáadásával készült kelt tészta formája a cseheknél hosszúkás, Magyarországon pedig gömbölyű, gombóc alakú. Alakjukban tehát különböznek ugyan egymástól, tésztájuk azonban azonos. A knédli szót a „bizalmas” stíluskategória minősítéssel ismeri Az idegen szavak és kifejezések szótára. A kis értelmező szótárban ugyancsak megtalálható, de a „helytelen, kerülendő, fölösleges” minősítéssel. E merev ítéletet olvasva támadt föl bennem a gyanú: hátha ortodox módon közelítették meg nyelvművelőink, szótárkészítőink ezt a kérdést. Hiszen ha száműzzük nyelvünkből a knédli szót, mivel nevezzük meg a hosszúkás, diós kalács formájú tésztaféleséget? Lévén szó két különböző alakú-formájú tésztáról, az ortodox magyarosság és merev purizmus ellenében létjoga kell(ene), hogy legyen mind a gombócnak, mind pedig a knédlinek. A két szó között olyan jelentésmegosztásnak kellene létrejönnie, amely más-más szemléletmódot tükröz, az említett tésztaforma alaki különbözősége alapján.

(Új Szó, 1998. augusztus 4.)