Kapirgálós csirke

Nekem akkor is csak a melle, mondom, a combot, szárnyat, hátat, püspökfalatot viheti, aki akarja, a levesből kimert aprólékkal együtt, attól a kígyóbőrös csirkelábtól meg egyenesen kiráz a hideg, nálunk a feleségem úgy lopja ki a fazékból, és csak titokban, elbújva imádhatja. Hogyan lehet azt a száraz mellett megenni, fogalmad nincs róla, mi a jó, szól közbe festő barátom, majd hosszas fejtegetésbe kezd egyáltalán a csirkéről mint olyanról, kijelentve, a kapirgálósnak nincs párja. A többit, a mesterségesen előállított szárnyast, amely bekerülne a konyhájukba, akár fagyasztott állapotban, kivágná az ablakon, repüljön... Ekkor döbbenek rá, életem zajló folyamán soha nem érdekelt, mit eszik, amit én eszek. Vagyis mitől nő, gyarapodik a csirke, a disznó, a marha. Pedig nem mindegy, már csak a hús íze miatt sem. Elkezdek gondolkozni. Egy normális kapirgálós csirke, mint tudjuk, baromfiudvar, parasztporta lakója, ahol a káráló tyúkokkal, neki-nekiiramodó tűzbe jött kakasokkal együtt olyan ételekben dúskálhat, amilyenekről a csirkegyárak boxainak, fiókjainak lakói – egy négyzetméteren vagy húszan-harmincan, mindenesetre összezsúfolva, mintha egymáshoz ragasztotta volna őket valaki, csak a fejüket képesek mozgatni – legfeljebb álmodnak valamilyen öröklődő ősi emlékkép nyomán, csakúgy a napfényről. A szemestakarmány mellett konyhai maradékokról, a kert mindenféle zöldjéről, friss leveléről a karalábénak, káposztának, sárgarépának, bogarakról, a föld alól előbányászott férgekről, sőt még tojáshéjról is, mely ugyancsak kedvenc eledelként pillanatok alatt eltűnik a kapirgálós csirke szemében egész napon át svédasztalként szolgáló baromfiudvaron. Nincs is a házi, vagyis a kapirgálós csirkének halíze, viszont van benne akármennyi emberjavító vitamin, szerves vegyület, nem úgy, mint a gyáriban, melyet örök ülésre kényszerítve húsliszttel meg nevenincscsakszámavan tápszerekkel öt hét alatt felpumpálnak piacérettre. Persze, én nem értek a csirke nagyüzemi előállításához, miként a tojástermeléshez sem, de annyit azért látok, hogy a házi tyúk tojásának sárgája sárgább a narancsnál, biztos a sok zöldtől, ugyanakkor a gyári tyúk tojásának sárgája fehérebb a fehérjénél, ezért is különböztetünk meg sárga rántottát és fehér rántottát. Természetesen hasonló a helyzet a disznó és a marha körül. Annak a disznónak, amely önhibáján kívül soha nem érezheti meg a moslék, a tök, a dinnyehéj, a kenyér, a csalán, a főtt krumpli és a kertben megtermő sok-sok kultúr- és nem kultúrnövény ízét, nemcsak az élete múlik el kulináris élvezetek nélkül, hanem a húsának íze is olyan lesz, hogy semmilyen, épp csak hogy nem nyúl. Szomorú következménye ennek számunkra, egyes vidékeken már a háznál nevelt sertések esetében is, hogy például hovatovább emlékestek témája lesz az egykori padlásra akasztott sódarok íze. A boltban meg? Kiírva: füstölt sonka. Kérek húsz dekát. Hazaviszem: se füst, se sonka, valami műanyag. De a többi sonka is majdnem hasonló, az egészében meghagyott vagy a csavart. Biz’ isten már húsvétra sem vásárolnék, ha nem vagyok hagyományápoló. Ezek után fölösleges foglalkoznom azzal, milyen természeti kincsektől esik el szervezetünk, és milyen eredeti ízektől fosztatunk meg, amikor olyan marha húsát esszük, olyan tehén tejét isszuk, amely nem látott legelőt, nem érezte illatát, nem szívott magába tiszta levegőt. De hát hol vannak már a gyógyfüvekkel teli legelők is?! Itt-ott, mutatóban.

Lehet, igazuk van az újkori táltosoknak, akikből, a tanítványaikon kívül, mindösszesen három van a világon, és persze mindhárom Magyarországon. Ezek az állítólag isteni energiával rendelkező, természetgyógyászati módszerekkel gyógyító emberek nemcsak azt állítják, korántsem mindegy, hol az ágyunk a szobában, vízér fölött-e, vagy sem, mert ha fölötte, akkor vigyük onnan gyorsan, hanem azt is, hogy ne fogyasszunk disznóhúst, sajtot, tejet, tojást, cukrot. A cukor is nagyon mű már, a kristály. Ha disznóhúst, akkor csak mangalicát, azt a göndör szőrű zsírsertést, melyet magyar fajtának tartanak, pedig a neve után szerb-horvát származású, de bennünket disznó esetében sem érdekel a nemzetiségi hovatartozás, a lényeg, hogy a mangalicát még nem sikerült genetikailag elszabni. Továbbra is vidáman kunkorodik a szőre, a fülei meg lógnak, mint a lapcsánka. Igen ám, de hol lehet ilyen pocához jutni? Na, ez már kérdés! Bár ami engem illet, egy lépést nem teszek érte, ha eddig nem tettem. Kapirgálós csirkét sem fogok sarokba szorítani jobbra-balra ugrándozva széttárt karokkal, hogy kellő pillanatban rávessem magam. Nekem úgyis csak a melle kell.