Ismerkedés a mosolygós Havannával

Amikor Kuba fővárosába, Havannába érkeztem, első benyomásaim alapján akarva-akaratlanul a nagy német természetkutató és utazó, Alexander von Humboldt szavai jutottak eszembe: „Havanna a partvidék legmosolygósabb, legszebb, legfestőibb tája. Az európai utas élvezettel szemléli a várost, amelyet félig elrejt a hajó árbocainak és vitorláinak rengetege.” Az Észak- és Dél-Amerika között fekvő szigetország, amelynek teljes hossza 1200 kilométer, míg területe – beleértve a legnagyobb szigetet, Pinost, valamint az 1600 korallszirt közül a legkisebbet is – 114 524 négyzetkilométer, nemcsak természeti szépségekben bővelkedik, hanem fontos tengeri csomópont is. Ennek jelentőségét már Kolumbusz Kristóf is felismerte, és a szigetvilágnak az Új Világ Kulcsa elnevezést adta 1492. október 27-én. Az ország lakosainak száma csaknem 9 millió, ennek kb. 73 százaléka kreol, 15 százaléka mulatt, 12 százaléka pedig fekete bőrű.

Városnéző sétámat a legtöbb külföldihez hasonlóan jómagam is az Óváros utcáin kezdtem, amelyet évszázadok óta vastag falú, komor erődök őriznek, s ahol régi barokk templomok és kolostorok szomszédságában finom művű emeletes palotácskák vonják magukra a figyelmet művészi rácsozatú erkélyeikkel. Hangulatos belső udvaraikon szökőkutak csobognak a virágágyak és a pálmafák között. A szűk, zegzugos sikátorokon és bensőséges kis tereken bolyongva feltűnik, hogy a házakat úgy építették, a nap bármely időszakában legyen árnyas hely az utcán. A kisebb belső udvarok és kertecskék pedig mintegy menedékként szolgálnak a trópusi forróság elől, s a belső folyosók is azt a célt szolgálják, hogy léghuzatukkal hűtsék a levegőt. A cél – számunkra kissé érthetetlenül –: minden lehető eszközzel védekezni a tűző napsugár ellen. Az Óvárosban egyébként számos műemléket volt alkalmam megismerni, amelyek között lenyűgözően szép a városháza épülete, termeiben több értékes művészeti alkotással, a Colon-katedrális, az El Cristo-templom, valamint több, főként barokk stílusban emelt épület. Ugyancsak az Óváros egyik terén húzódik meg szerényen a Templete (kis templom) neoklasszikus épülete, a hagyomány szerint azon a helyen, ahol a spanyolok először szálltak partra, s ahol az első misét tartották.

Elhagyva a régi városnegyedet rövidesen megérkezünk a modern Havanna Vedado és Miramar nevű kerületeibe, ahol hipermodern felhőkarcolók és villaszerű kertes házak váltakoznak, s ahol még az egymást derékszögben metsző utcák jelölése is amerikaias, mivel csupán a nagy útvonalaknak van nevük, míg a kisebbeket számmal vagy betűvel jelölik, ezzel is bizonyítandó, hogy még a Batista-diktatúra idején épültek. Még a környező kerületekből is ide járnak szórakozni, mivel itt található a legtöbb kabaré, klub és szórakoztató bár. Betérünk hát az egyik kafetériába, hogy megkóstoljuk a híres Sondy nevű fagylaltot, amelyet hosszú pohárba töltve tojáshabbal kínálnak és valamilyen gyümölcsszörppel öntenek le, s ez együtt rendkívül finom, bár nagyon hizlal. Többek között ezzel is magyarázható, miért híznak el oly hamar a kubai nők: az erősen szénhidrátos táplálkozás lehet az oka, meg talán hozzásegíti őket ehhez a trópusi levegő is. S ha már itt járunk, nem mulasztjuk el megkóstolni az egyik legismertebb és leghíresebb kubai koktélt, a Daiquirit, melynek alapanyaga ötéves rum cukorral, citromlével és jégkristálylyal hígítva. Valóban ízeltes és kedvcsináló.

A város lakóinak szokásaival viszont legjobban az esti órákban ismerkedhetünk meg, mivel a forró trópusi éghajlat miatt csak ilyenkor éled fel a város, amikor hűs szellő fújdogál a tenger felől. A La Rampa sugárút járdája korlátjainak támaszkodó ifjak bókokat röpítve nézegetik a párosával fel-alá sétáló leányokat.

Ha valamelyik fiú szellemesen bókol, kedves, és ezáltal elnyeri egy lány tetszését, az visszamosolyog, és máris kész a megismerkedés.