Hadimenü

Nemrég valaki megjegyezte, hogy könnyű nekem étkekről értekeznem, ha egyszer már gyermekkoromban megismerkedtem a szakácsmesterséggel, merthogy esetemben – és ez mintegy folytonosan kipárállni látszik soraimból – nyilvánvalóan az ínyesmesterség iránti régi vonzalomról van szó. No hiszen! – dörmögtem a bajszom alatt, de nem ingattam meg hitében. Mért ne legyen valaki, aki minden különösebb rávezetés nélkül valami kedvezőnek tekinthető dolgot is el tud képzelni rólam. Úgyhogy csak így egymás közt jegyzem meg az alábbiakat.

Először is, gyermekkoromban három asszonygeneráció között oszlottak meg a konyhai teendők: általában dédanyám kuktáskodott, nagyanyám pedig főzött, s agilis felmenőitől még édesanyám is csak igen ritkán fért hozzá a sparhelthez. Nem is beszélve a húgomról, aki csupán akkortájt jutott el a krumplihámozásig, amikor én már fél lábbal a kassai flasztert koptattam – pedig mégiscsak egy asszonyszemély készülődött benne, ellentétben velem, a család egyetlen férfisarjával, akinek fakanál helyett franciakulcsot álmodtak a kezébe.

Aztán meg az írás során a képzeletnek különben is mindig jóval nagyobb a szerepe, mint a gyakorlati tudásnak. Mi több, ahhoz, hogy el tudjam képzelni az ízeket (s hogy ezeket az elképzelt ízeket képzeletemben a mennyei gyönyör kiapadhatatlan forrásaivá avassam), még az evésben sem szükséges föltétlenül gyönyörűséget lelnem. Az íróember különös fajzat: nemegyszer még olyan eseményekről is részletes élménybeszámolóval szolgál, amelyeknek sem ő, sem más nem lehetett tanúja. Persze, ami az evés gyönyörűségét illeti, az nevezetesen sziklaszilárd empirikus alapokon álló élménykomplexum nálam. Egy „sültrealista” szöveguniverzum potenciális tapasztalati háttéranyaga. De hogy sütni-főzni?! Az már más tészta.

Az a helyzet, hogy csak férfikorom hajnalán főztem először önállóan. Mégpedig a Csehszlovák Néphadseregben. 1979 karácsonya volt.

A kiskatonák a hétköznapi őrszolgálatért se rajonganak különösebben, de a huszonnégy órás karácsonyi szolgálat, úgy tartják, felér néhány nap fogdával. Ha viszont egyszer már erre a feladatra kapott parancsot a honvéd, nagy szerencsének számít, ha az őrzendő objektumtól valamivel távolabb elhelyezkedő őrbarakk felügyeletével bízzák meg. Itt csupán éjszaka kell előreszegezett géppisztollyal körbebaktatni a hóban kitaposott jeges ösvényen. Napközben főz az ember. Az őrbarakkban jól felszerelt konyha volt, az élelmiszerraktárból pedig minden szükséges nyersanyagot vételezni lehetett az őregység egynapi fejadagjának megfelelő mennyiségben. Karácsony lévén most ezt még meg is toldották néhány extrával. Csak éppen mindebből össze kellett kotyvasztani valamit. Szerencsére rajtam kívül nem akadt jelentkező a felelősségteljes harci feladatra.

Gondterhelten forgattam kezemben a hosszúkarajt, és a távolba révedtem, mint Hamlet dán királyfi. Aztán lassacskán felrémlett lelki szemeim előtt a kirántott hús képe. Ezt a képet aztán némi empátiával sikerült kivetítenem a karajra. Később a hozzávalókról is felderengett néhány emlékkép: egy lapostányéron lisztet láttam, majd egy mélytányérban habosra felvert tojást. Kisvártatva a prézli is megjelent, akárha egy jósgömbben. Sóról azonban szó se volt, az csak az utolsó pillanatban kristályosodott ki végsőkig felajzott képzeletemben. A sorrendről azonban még holmi emlékfoszlány sem volt raktáron, így aztán azt dedukció segítségével kellett megállapítanom. Úgy okoskodtam, a tojás lehet az első, mert a nélkül sem a liszt, sem a prézli nem áll meg a hússzeleten. Viszont az is valószínűnek tűnt, hogy legfelül a prézlinek kell lennie. Tettem egy kísérletet. Ez majdnem bejött. A prézli kisebb-nagyobb foltokban megragadt, de a kötés nem bizonyult tartósnak. Olybá tűnt azonban, nem lehetek messze a megoldástól. Imígyen szóltam hát magamban: Ha elfogadom, hogy az utolsó munkafázis a prézli felvitele, az pedig csak közvetlenül a tojásba hajlandó beleragadni, akkor a liszt meg kell, hogy előzze a tojást. De miképp ragad rá a húsra a liszt?! Itt, ezen a ponton felturbózott emlékezetem egy félreeső bugyrából fellobbant tudatomba egy rég hallott mondás: a só megizzasztja a húst. És valóban: sózás után a hús levet engedett, s a nedv könnyedén megtartotta a lisztet. Megvolt tehát a hiányzó láncszem is. A többi már gyerekjáték.

Mire elkezdtem sütni a húst, megfőtt a krumpli. Mielőtt pedig az utolsó hússzeletet is kihalásztam a sistergő olajból, elkészült a burgonyasaláta. Jobb lett volna állni hagyni kicsit, hogy az ízek összeérjenek, de épphogy elkészültem, nagy dobogások közepette betoppant a leváltott őregység, és a fiúk amúgy süldő sertések módjára rontottak neki a vályúnak, s irtózatos eszcájgcsörgetéssel sürgettek. Már fel is fogtam a tálat, amikor váratlanul baljós motorzúgás keveredett a csörömpöléssel elegy röfögésbe. Nemsokára nyílott is az ajtó, és egy behavazott alezredesi paroli jelent meg az ajtókeretben. Ellenőrzésre érkezett. A kötelező formaságokat követően a nagydarab, joviális tisztet az asztalhoz invitáltam, és egy isteni sugallattól vezéreltetve elé raktam a magam számára fenntartott két legszebb rántott szeletet. Amikor megtörölte a száját, kedélyesen hátradőlt, aztán mosolyogva böffentett – és adott öt nap eltávozást. Elég volt tehát egyetlen villanás, és elismert szakács lett belőlem. Az a pohos cseh tiszt lovat adott alám. Elhittem, hogy tudok valamit a kulináriáról. Pedig csak a szavakat kutyulom.