Gyermekkorom ízvilága

Vadásznak rám az ízek, farkukat csóválják, sündörögnek körülöttem. Kacérkodnak velem naphosszat. Képtelen vagyok diétára, önmegtartóztatásra, fegyelemre – újra és újra eszem. Imádok falatozni, rágni, nyelni bármit: gyümölcsöt, húst, halat. Az ízek számomra Casanova bűbája, csábos tündérek, játszi boszorkányok – vergődöm rút kelepcéjükben, aranyketrecükben. Önkéntes és tehetetlen foglyuk vagyok.

Egykor természetes dolognak vettem, hogy étkezem, nem foglalkoztatott különösképpen étel-ital, mivel a nagyik és anyu konyháján nőttem fel: mást nem ismertem. Befaltam mindent, amit elém tettek, és mindmáig imádom a családi konyhát. Világjárásom során sem változott meg róla a véleményem, sőt felértékelődtek szememben, számban a hazai, otthoni ízek.

Nemcsak az ízek, a konyhában folyó hétvégi vagy esti sürgés-forgás is lenyűgöz. Szeretem a gyerekszobába bekúszó illatokat. És szeretek kotnyeleskedni, megkóstolni, belenyalni a készülő finomságokba. Igazi ínyencségnek számítanak anyu gesztenyebarna, zsíros pörköltjei, paníros húsos palacsintája, sűrű bablevese, rezgő kocsonyája. Nem és nem megy, nem tudok nemet mondani csábításuknak.

Talán a pesti hamburgerek, hot-dogok és gyrosok egyenízében keresendők mohó étvágyam okai. Rohangálva a kolesz és az egyetem különböző épületei között utcai árusokat, gyorsbüféket részesítettem előnyben. Időmből és csekély zsebpénzemből erre futotta, miközben vágyakozva gondoltam a hétvégi hazaruccanásra. Hét közben ízszegénységben szenvedtem, de valóban. ĺzlelőmirigyeimet csak a családi látogatások élesztették fel, pofozták helyre. Főként levesek rajongója voltam és vagyok. Legyen az borsó- vagy bableves, kínai édes-savanyú, füstölt húsos vagy zöldséges. Anyu ebben az időben gyakran mondogatta, hogy lassabban, nem veszi el előled senki. Tudtam, hogy a tányér csak az enyém, de türelmetlen voltam, mielőbb érezni akartam az ízpompát. Persze azután következtek az ínyencebbnél ínyencebb fogások. Ilyenkor már eszembe sem jutottak a pesti könyvbemutatók, kiállításmegnyitók, ahol pogácsát majszoltunk, és reméltük, koccinthatunk a neves művészek kedves egészségére.

Apu csak és kizárólag halászlét főz, abban azonban profi. Megveszi a piacon a halat, megpucolja, kibelezi, felszeleteli és rengeteg piros-, édes és csípős paprikával fűszerezi. Apunak a főzés egész napos elfoglaltságot jelent. Ilyenkor kapcsolódik ki, negyedévente. Falatozás után az egész család sárkányosdit játszik, tüzet okád, annyira magyarosra, fűszeresre sikeredik az étel.

Egyébként apu még a borízekben is otthonosan mozog: a hűs kürti borospince jelent számára kikapcsolódást. Üldögél ott, öreg, szőlőléről álmodozó boroshordók társaságában. Jómagam is szeretem a borkészítést megelőző szüreteket, amikor piszkos-ragacsosan, szőlőszemekkel telt hassal nyisszantjuk le a duzzadt vagy aszadt fürtöket, hogy már fáj az ujjam az olló gyakori mozgatásától, és csak a munka mámort ajándékozó eredménye tartja bennünk a lelket...

Apuhoz társultam gyakran a konyhában, amikor megjöttem a nagyvárosból. Ott folytak a beszélgetések a szűkebb-távolibb rokonságban történt apró-cseprő dolgokról, aktuálpolitikáról, rendezvényekről. Nagyszerűen kente meg ugyanis a zsíros kenyeret, csábítóan szeletelte a házi szalonnánkat és a hagymát. Vagy tepertőt – amit mindmáig töpörtyűnek hívunk – eszegettünk. Felváltva vágtuk a húsos-hájas-paprikás szalonnát, és közben a mindennapjaimról faggatott.

A rezgő testű kocsonyát évekig birizgáltam és zselés levesnek hívtam, míg megszerettem. Ma már nem tolom le a tetejéről a zsírt, és nem piszkálok a tányér szélére semmit. Sok étel ízét fokozatosan szoktam és szerettem meg, mondjuk, az olívabogyóét is. Amikor először toltam fogaim közé kemény és sós sajttal, finom borocskával leöblítve, még nem ízlett. Manapság meg már én ajánlom fel, hogy üljünk ki az erkélyre és sznekkeljünk.

A disznótort követően tele a mélyhűtőnk, én lopkodom a hurkát, kolbászt és mindenféle ínycsiklandó husikát, hogy ne csak otthon tölthessem meg családi ízekkel a gyomrom. Disznóvágásokkor csak a hurkatöltésnél segédkezem. Viszont a csirke megkopasztásához és felbontásához nagyszerűen értek, akárcsak elfogyasztásához, de a húsfélék közül a fokhagymás, lágy, omlós nyúlhús a kedvencem. Húshoz mindenféle mártást, köretet szívesen fogyasztok: frissen reszelt tormát, olajos paprikát, savanyú uborkát, majonézt, mustárt, amit éppen a hűtőben találok.

Régen, amikor még falun laktunk, gyakran jártunk kecsketejért öcsémnek a szomszédba, és sokszor volt otthon aludttejünk. Húgommal cipeltük apró kezünkben a kannát, és bökdösődtünk. Persze, ügyelnünk kellett, ki ne lötyögtessük. Volt fedele az edénynek, hát nem féltünk, hogy kicsordul, csak attól, le ne essünk, ki ne dőljön. Amikor otthon megráztam kezemben a fazekat, amelyben tároltuk, egy tömbként rezgett a tej, néha be is repedezett. Ha egy kanálnyit kivettem belőle, megmaradt a kanál nyoma. Amikor öcsém kissé felcseperedett, eladták a kecskét, és mi is városra költöztünk. Abbamaradt a tejhordás. Azt követően nem is fogyasztottam aludttejet, pedig hogy szerettem! De tejet sem ittam, sem kakaót, sem tejeskávét alsó tagozatos korom után. Egyszerűen nem ízlett a tej. Csak sajtot, vajat fogyasztottam, néha belenyaltam az ínyencségnek számító miláčikba és a csokis vagy vaníliás termixbe. Anyu szerette a kefírt, én is megkóstoltam párszor. Gimis éveim alatt divatba jött a joghurt. Akkoriban főként sajtos, vajas-mézes és szalámis kenyeret hordtam az iskolába tízóraira, és ritkán került a hűtőnkbe krémes, gyümölcsös joghurt, de nem is igényeltük. Az a hír is járta később, hogy a tej nem egészséges, csak az anyai emlőből, de abból jó sokáig, mert ellenállóvá tesz. Persze, ez idő tájt mindenféle egészségügyi és egyéb álhíreszteléseket hallott az ember. Egy éve viszont újra örömet okoz a reggeli, gőzölgő kakaó. Valódi kakaóporból, egy szelet vajat, kis cukrot hozzáadva. A tejszínhab sosem izgatott, bár fagyipoharakon, jeges kávékon jól mutat, bámulom is az embereket, ahogy összekeverik a lével, vagy magában fogyasztják. A kávét sem szeretem. A darakása azonban az egyik kedvenc ételem. Még a koleszon is készítettem. Nem tartott sokáig, míg rájöttem a tej és a dara helyes arányára, és büszke is voltam magamra. Tejberizst véletlenül tanultam meg készíteni, amikor túl sok rizst főztem, és nem volt, aki megegye. Tettem hozzá tejet, cukrot és szétfőztem. Aztán vaníliás cukorral, lekvárral, kakaóval tálaltam, és elfogyott a gyorsan kiötlött finomság. A madártej is a kedvencem, talán mert ritkán van benne részem. A koloni mama várt nagy ritkán vele. Imádtam a sárga, darabos, sűrű lét, és nyomogattam alá a könnyű, felvert fehér habot, ami folyton felbukott kanalam valamelyik oldalán. Szóval a tejet édesen szeretem csak, meg a sütik is a kedvenceim. A kürti mamával rétest készítgettünk, túrósat, mákos-lekvárosat, meggyes-darásat. Meg ezernyi sütit. Mosolyogva megrótt, ha krémkeverés közben nyalakodtunk. A végén a tiétek a tál, mondogatta. De mi nem bírtuk kivárni a végét. Egyszer egyedül kellett befejeznem a lekváros dedellét. Én nem tudtam, hogy a forró vízből kiszedett tésztára a tálban cukrot kell szórni s összerázni, egybe ne ragadjanak. Egy tömbből álló massza lett. Amikor megpróbáltuk szétszakítani őket, több helyen kicsordult a nagy rakás tésztamasszából a lekvár. Finom volt, csak hát nem esztétikus. Nem bántuk.

Leggyakrabban kiskukta voltam a konyhában, nekem jutott a zöldségek megpucolásának művelete vagy a krém kikeverése. Azóta viszont egyre csillapíthatatlanabb az étvágyam, megkóstolnék kígyót, békát, teknőst, krokodilt... ĺgy aztán nem tudom, mi várhat rám. Talán gömbölyded, mosolygó körte leszek, vagy édes görögdinnye. Nem bánom. A böjt, a biokaja, a reformkonyha nem nekem való. Nekem kellenek az ízek.