Gyermekkorom ízvilága

Már állandóan mosolygó, aranyos kisfiú hírében álltam, a látszat itt is – mint oly sok esetben – csalt. Nem minősíteném a módot, amellyel –bilis korom óta – megfigyeltem az engem körülvevő világot, de volt ebben valami az idegenek közé vetődött hajótörött közönyös, beletörődő szemlélődéséből. Elfogadtam a világot szabályaival és bennszülött lakosaival együtt, de soha nem éreztem magam benne otthon, és nem értettem meg. Sőt mi több, olyan érzésem volt, hogy soha nem is fogom. Éppen ezért maga a kérdés, pontosabban az adott téma (gyermekkorom ízvilága) is csak megerősít abban a feltevésben, hogy lehet, sőt kell is saját – akár íz-, akár más – világot kialakítani a minket körülvevő nagyobb világban, pontosabban észre kell venni benne a saját kis belső világunkat, világainkat. (Ugyanakkor nem gondolom, hogy kényelmes, szemlélődő és bizony eléggé befolyásolt hozzáállásom miatt a meglehetősen későn kialakított gasztronómiai világom behozhatatlan hátrányt jelentene. Más, fontosabbnak ítélt kapaszkodóim voltak, melyek prizmáján keresztül nézve fel-felcsillantak az élet más területeinek értékei.)

Miután egész életemben küszködtem a különböző filozófiai áramlatokkal, eszmerendszerek kiragadott részeivel (miként ama bizonyos anatómiai ló a példabetegségeivel) – s mindaddig, míg ezek egyfajta általam el nem fogadott egységgé, rendszerré össze nem állnak, ez így is marad –, bizony különböző korszakaimra különböző hozzáállások voltak a jellemzők.

Ez – többek között – azzal is járt, hogy „filozófiai” szemléletmódom – mely hangsúlyozom, akkor, gyermekkoromban nélkülözött minden tudatosságot –, látens módon meghatározta étkezési szokásaimat. Azokban az években – s ezt persze csak jóval később tudatosítottam – epiktétoszi alapállásból kezeltem dolgaimat (ebből mára is maradt valami), tehát hét-nyolc éves fejjel is el tudtam dönteni, hogyan kell elejét venni a bennszülött óvónők, nevelőnők elégedetlenségének, ha éppen nézetkülönbség volt kialakulóban valamely helyi specialitás elfogyasztásával vagy minőségi megítélésével kapcsolatban.

Tény, hogy mind genetikai örökségem, mind neveltetésem közrejátszott gasztronómiai igénytelenségem „kifejlődésében”, ösztönösen fejlesztett elmélkedő alkatom azonban sokkal nagyobb élményekhez juttatott, mint az étkek egyszerű kulináris élvezete.

Hét-nyolc éves koromban a legnagyobb lehetőségeket a „druzsinai” – iskolai étkezdei – krumplipüréhez felszolgált paradicsomszósz adta. Nagyon sok függött attól, hogy a szakácsnő által odapottyantott krumpli milyen alakot vett fel! Csak alapos szemlélődés után kezdhetett neki az ember, hogy formát adjon annak az amorf kupacnak, amelyről senki sem sejtette, hogy nemsokára egy földrész lesz, amelynek hegyeit és fennsíkjait tengerek, lagúnák, csatornák szabdalják keresztbe-kasba, s mindezt még hatalmas természeti katasztrófák tetézik. (Akkoriban sokat lapoztam Zigmund és Hanzelka cseh világutazók képeskönyveit.) A villával óvatosan meg kellett húzni a határokat, meg kellett akadályozni, hogy a paradicsomlé csak úgy, saját kedve szerint szétfolyjon, s nem volt nagyobb öröm, mint abban gyönyörködni, hogy az előre elkészített csatornákba, mit csatornákba, beltengerekbe (!) bezúdul a lassan kihűlő Vörös-tenger mindent elsöprő áradata! Miután elkészült a világrész – amely ugye az én világom volt! –, meg kellett határozni a felszámolás, azaz az elfogyasztás technikáját is. Mert nem mindegy! Nem lehetett csak úgy ukmukfuk nekiállni és bekebelezni az egész vidéket! Tekintettel kellett lenni arra, hogy egyes területek harcban álltak egymással, sőt mi több, figyelembe kellett venni a természeti erőket is. Az árapály általában komoly károkat okozott a kontinens szélén, s a mocsaras területek – amelyek egyébként a legéletképesebbnek bizonyultak, tehát az étkezési folyamat végén kerültek sorra – segítették az ott lakókat. (Lám, Rigóország köszönt vissza a tatárjárásbeli megmenekülésről szóló történeteivel!) A fennsíkról támadókat pedig fokozatosan elnyelte a mangrove mocsarak bűzös lehelete, s az ingovány alattomos zsombékrendszere...

(Ezzel a történettel kapcsolatban különösen fontosnak találom azt az időbeni párhuzamot, amely az én unus mundusomban (tehát a világban, amelyben a tudattalan és nem szerves anyag, psziché és anyag egységet alkot) két különböző pszichés állapot egységét jellemzi. A jelenet, amelyben világformáló terveimet valósítom meg a tányér krumplipüré földrészén, valahol a tudatalattimban úgy vésődik be, mint amiről meg vagyok győződve, hogy egyszer még visszatér (meg fogom írni?), vagy mint amelyről még valamikor később beszélni fogok, és talán jóval alaposabban, felkészültebben és áttekinthetőbben, mint az adott helyzetben egyáltalán meg tudom ítélni! Tehát akkor – és azóta még sok más esetben is – érzem, tudom, hogy visszatérő jelenettel van dolgom, amely valamikor – teljesen váratlanul, de mint látható, nem minden előzmény nélkül – visszaköszön majd az életem során.

Persze, ez távolról sem jelenti azt, hogy a krumplipüré földrésszel körülhatárolt paradicsomlé tenger ízlett volna a legjobban, de maga a vele való munka, az irányítás, a szervezés, a szabadság lehetősége megszépítette, bocsánat, megédesítette és fogyaszthatóbbá tette az ételt. Olyan élményeket szerzett, amelyek ma is fel-feltörnek, ha ilyesfajta ebédet szolgálnak fel az üzemi konyhán. (Ahol egyébként nagyon jól főznek!) Hasonló módon lehetett eljátszani a csipetkés krumplilevessel (vagy paszulylevessel, vagy gulyással) vagy bármely levessel, amelyből a tányér szélére lehetett kanalazni a „szilárdabb” tartalmát, s az ott felgyülemlett hegységekről vidám ágyútűzzel borítani a szemközti ellenséges várakat.

Filozófusi embriókoromban – talán tízéves lehettem – kimondottan a pragmatizmus vélhető felfedezni abban a cselekedetemben, amikor kiszámoltam, hogy olcsóbban kijövök, ha három koronáért kedvezményesen zacskós tejet és kiflit veszek az iskolai nagyszünetben. Tettem mindezt annak ellenére, hogy nem szerettem a tejet! (Na, persze közrejátszhatott már a korai sztoicizmus is, sőt talán valamiféle mazochista vonások is ott lapulhattak állandó szerelmi csalódásokkal terhelt lelkemben). A pár hét után jelentkező hasmenés azonban komoly szemléletváltásra késztetett, s ebből is látható, hogy a filozófia, s ezen belül elválaszthatatlan része, a felülvizsgálatra való készség vörös fonálként kísérte végig minden egyes fontos döntésemet. Ám ha ezek után netán valaki arra következtetne, hogy lám, a hasmenés mégiscsak nagyobb úr volt, mint filozófusi vénám, akkor téved! Csak és csakis filozófiai alapokra épült tudományos igényességemnek köszönhető, hogy a későbbiekben sem hagytam fel kísérletezéseimmel, s lassan-lassan (később, katonaságnál rohamlépéssel) megbarátkoztam olyan ételekkel is, amelyekre azelőtt rá sem tudtam nézni. Egy időben – melynek okait e helyt ne firtassuk – erőszakkal kényszerítettem testemet olyan ételek befogadására (és aztán figyeltem), amelyek, mint említettem, nem egészen kedvemre valók voltak. A kísérlet bevált, ebben a világban is életrevalónak, pontosabban túlélésre alkalmasnak találtattam, s ennek köszönhetően túléltem a disznóöléseknél felkínált – addig részemről tabuizált – „fülét, farkát”, megszoktam, sőt megszerettem (!) az addig hánytatónak talált lecsót, disznósajtot, kacsazsírt és még sorolhatnám. (Nyitva hagyom a kérdést, mennyire lehet veszélyes ez a szemlélet egy gyermek számára, ám miután én amióta az eszemet tudtam, tisztában voltam azzal, hogy író leszek, úgy vélem, ez némiképp megmagyarázza a dolgot.)

Persze, voltak gyengéim is. A sütemények. Pontosabban az édességek. Még pontosabban az édességekről való lemondás. (A lemondás egyébként is egyik meghatározó eleme volt gyermekkoromnak és egész életemnek.) Tizenéves koromig el sem tudtam volna képzelni, hogy ne úgy menjek moziba (Ó, mozi! Miért nem ezt kérdeztétek?), hogy ne legyen legalább egy zacskó mogyorós cukorka a zsebemben. (Ezt persze előadás előtt kiszórtam a kabátzsebembe, hogy a zacskóval ne zörögjek az előadás alatt, és csak a hangosabb részeknél rágcsáltam.) De megettem minden süteményt, amit édesanyám vasárnaponként sütött, legyen az mákos (nem tekercs!), marina, piskótás, minyon, ostyás, diós tekercs vagy bármi más. A radikális változást ebben az esetben a kötelező fogorvosi ellenőrzés hozta. Egy kegyetlen délelőtt folyamán – már kilencedikesek voltunk – az új iskolaorvos három fogamat is kifúrta és betömte. Ettől kezdve, egyik napról a másikra abbahagytam az édességevést, és hosszú évekig be is tartottam. (Ez a fajta absztinencia azóta is gyakran elővesz, bár mostanság már egyre inkább megengedem magamnak az édességet, mondván, megvannak hozzá az éveim.)

Summa summarum, mint fajomnak minden képviselője, mára mindenevő lettem, s bár van, amit nem szívesen eszek meg (pl. kocsonya), ez elenyésző ahhoz, amit képes vagyok megenni..., ha éppen van miből...