Gyermekkorom ízvilága

Egy gyermekkori kép: kilépek a házból a napfényben fürdő udvarra, onnan kisétálok a kertbe. Ebédhez való zöldséget válogatok, a zöldborsó burka felpattan, édes kincsét kínálja. A sárgarépa meg a petrezselyem csak az ásónak engedelmeskedve fordul ki a kemény földből. Mosolygó karfiolok közül válogatok, újhagymát, pórét, karalábét szemelek ki, majd kiválasztom a fényesre érett, megroppanó paprikákat, a mélypiros, dús levű paradicsomokat...

Nagyapa és nagymama kapálni mentek valahova, én vagyok az ebédfelelős, zöldséglevest főzök, pedig csupán tízéves, ha vagyok. A kútnál megmosom, megtisztítom a zöldséget, aztán irány a konyha, a mama birodalma, ahol most én vagyok az úr. Követem az utasításait, mit, honnan, mennyit... A zsírosbödönnél kissé elbizonytalanodom, elfelejtem, mennyit mondott, ezért – nehogy kevés legyen – jó kanállal kanyarítok a fazék aljára.

Délben megjönnek, asztalhoz ülnek, tálalok, és izgatottan várom, vajon sikerült-e a nagy feladat, amelyet először végeztem teljesen önállóan.

Kanalazzák a levest, szó nélkül ürítik ki a tányért, aztán a papa csak annyit mond:

– Jó volt, kisunokám, csak máskor ne tegyél ám bele annyi zsírt!

Vagyis levizsgáztam. Azóta is szeretek kísérletezni, bár ma már szinte semmit nem főzök hagyományok vagy receptkönyvek alapján. A nyersanyag és pillanatnyi hangulatom határozza meg, mit készítek, ezért ma is ugyanúgy tudok izgulni, vajon ízlik-e majd, hiszen az eredményt az ilyesfajta kísérletezésnél nem lehet pontosan kiszámítani.

Ha továbbra is a nosztalgia felől közelítek a kérdéshez, akkor a konyhaasztalon óriásira nyújtott rétestésztákra szóródó zamatos meggyek, nagyszemű mazsolák és más finomságok képe merül fel emlékeim közül, vagy a nagybátyám hatalmas keze alól sajtárba csorgó tej ritmusos surrogása, a péknél frissen kisült kenyér hívogató illata, a parázs fölötti hőn hólyagosodva sülő keszegeké a csillagokkal teleszórt égbolt alatt. Harsogó retkek, zsenge saláták, vadnyúlfasírt meg gyöngyöző húsleves, sorolni is sok lenne.

Ha a realitás felől, akkor a téli gyümölcsök híján adagolt sárgarépalé íze tolakszik a számba, a zacskós iskolatej szállítódobozainak átható bűze, az iskolai konyha megrághatatlan marhaszeletei, híg spenótlevesei idéződnek fel. De – azt hiszem – ez utóbbi senkit sem érdekel, mindannyian szeretnénk mihamarabb elfelejteni, ha felejthetnénk. Nem tehetjük, hiszen az iskolai koszt ma sem sokkal jobb, a kalóriákat, vitaminokat, tápértéket egyre tudományosabban adagolják ugyan, de a táplálék élvezeti értéke ma sem nagyobb.

Az éhező országokban a marék rizs az életben maradást szolgálja. A viszonylag fejlett világban az étel, az ízek változatossága öröm forrása lehet. A túltechnizált világ génmanipulált, hormonokkal és antibiotikumokkal kezelt alapanyagainak túlméretezett előállítása és pazarlása nemcsak a természeti környezetre veszélyes, hanem az emberi egészségre nézve is beláthatatlan következményei vannak. Táplálkozási szokásainkat már nem a szükségszerűség és a józan ész, hanem a multik érdekei szabályozzák.

– Tudod, miért imádják a kölykök a mekit? – kérdezi ismerősöm, miközben nagy ívben igyekszünk elkerülni a piros-sárga, olajszagot árasztó standot egy áruházban. – Mert még ennek a fűrészporkajának is inkább van íze, mint annak, amit otthon kapnak.

Elgondolkodom. A „modern” édesanya, akinek hozományából hiányzik a konyhaművészet ismerete, családot összetartó, élvezetes eseménynyé tudja-e tenni a közös étkezéseket? S ha mégoly tudatos, hagyományőrző vagy kísérletező is, vajon elő tud-e állítani olyan ételt, amelynek tápértéke megegyezik azzal, amit elképzelt, ami kívánatos lenne? A zölden leszedett, vegyszerrel egyformára „érlelt” zöldség, gyümölcs íze valóban messze van attól, amit a napfény édesre, élvezetesre, zamatosra simogat. Akár az üvegházi citrom: a „magyar narancs”. Aki evett már a déli napfény által megérlelt déligyümölcsöt, tudja, miről beszélek. A különbség leírhatatlan...

– És hiába mész ki a piacra, ott sem kapsz mást! Még a zöldségtermesztő rokonok közül is sokan külön termesztik a saját asztalukra szánt élelmiszert, mert amit eladnak, olyan vegykezelt, hogy ők sem merik fogyasztani. Mi meg kimegyünk a piacra, és azt hisszük, jót teszünk és jót eszünk, ha megvásároljuk a méregdrága zöldséget, gyümölcsöt... Csoda-e, ha egyre több az allergiás gyerek?

Ördögi kör. Aki egészségesen akar élni, egészséges táplálékot fogyasztani, újra saját maga kell, hogy előállítsa? De a műtrágyákkal mérgezett termőföldek, szennyezett vizek, a savas esők vajon lehetővé teszik-e?

Időnként kitalálják a nagy élelmiszer-ipari cégek, a gyógyszer- vagy ételkiegészítő-gyárosok, hogy veszélyes a konyhasó, a tojás, a vaj, a zsír – együnk inkább művajat, tojás nélküli tésztát, tészta nélküli tésztát, kőolajat... aztán, miután megszedték magukat, illetve egy csomó ismeretlen betegséggel nem tudnak mit kezdeni, elkezdik hangoztatni mindezek ellenkezőjét. De közben generációk ízlelőbimbói nem tanulnak meg különbséget tenni az ízek között, hiányzik az életükből számos olyan élmény, amelyet az ízek élvezete szerezhetne.

Nézem ismerősöm kicsi, sápadt gyermekét, akinek anyja vagy nincsen tisztában az étel által nyújtható élmény értékével, vagy tudatosan fosztja meg az ízek örömétől a gyermeket, akinek sosem kerül a tányérjára friss nyers zöldség-gyümölcs, fokhagymával vagy más átütő erejű és egészséges fűszerrel ízesített étel, olyan minden, amit megeszik, mint a műanyag. A műkajától és adalékoktól aztán a fejlett világ gyermekei nemcsak felfelé nyúlnak, hanem széltében is terebélyesednek.

Aki az esztelenül manipulált élelmiszereket fogyasztja, annak szervezete lassan ugyanúgy éhezik, mint azé, akinek ötnaponta jut egy marék rizs.

Na de üljünk vissza inkább a gyerekkor terülj-terülj asztalkájához, amely mellől nem hiányoztak az öregek emlékezései sem régi, sovány esztendőkre. Ezek emlékét, fájdalmát nem törölte ki a huszadik század második felének viszonylagos jóléte sem. S ha közben eszünkbe jut, hogy még a huszonegyedik század Közép-Európájában is sok gyerek reggeli nélkül, korgó gyomorral próbálja fejébe gyömöszölni a tudást, egy falat sem megy le a torkunkon. S talán ez lehetne a megoldás: a világ fölöslegesen dúskáló és pazarló egyik felének eszébe juthatna időnként a másik, az éhező világ. Ha megelégedne az optimálisan elfogyaszthatóval, nem az elavult számítógépeket küldené segélyként az olyan éhező vidékek lakóinak, akiknek még a villanyáramot sincs módjuk használni.

Ezek az emberiség gyermekkorának valódi ízei, ettől böjtölnek majd az utódok. Hacsak fel nem ébredünk végre álmodozásainkból, és nem teszünk rendet – ha nem is a világban, hát legalább a saját fejünkben, konyhánkban, házunk táján.