Gyermekkorom ízvilága

A húsevés ösztöne, úgy tűnik, mélyen belém ivódott már legzsengébb gyermekkoromban. Állítólag még járni sem tudtam (ez nagyon korán lehetett, hiszen a „családi legendárium” szerint mindent hihetetlenül gyorsan tanultam meg), s még csak egypár érthetetlen gügyögés hagyta el a számat, mikor – nyilván valamiféle velem született ősnyelv lexikájára „emlékezve” – kezemet könyörgően a kamra felé nyújtogatva ismételgettem: „Púva, púva, púva!!!” Nem tudom, hogy ez a titokzatos gyermekkori szó főnévként jelölte-e a megkívánt házi füstölt kolbászt, vagy valamiféle tömörítő igealak volt-e, második személyű felszólító módja a „kolbászt hozni a spájzból” jelentésű igének, mindenesetre nyilvánvalóan tudatni kívántam vele, hogy gyors fejlődésemhez minél gyorsabban és minél sűrűbben húsételekre van szükség. Akkoriban egyáltalán nem zavart, hogy ennek érdekében csibéket, kacsákat, disznókat kell levágni – mondhatni, semmiféle részvét nem volt bennem a háziállataink iránt. Sőt, örültem, hogy minél jobban megtömik a kacsát, annál nagyobb lesz a mája, s valahogy úgy voltam a csibevágással is, mint Lóci Szabó Lőrinc versében. Gyermekkoromban nem egyszer cumi helyett kacsacombbal a számban aludtam el, de imádtam a kacsamájat, sőt még a hagymás zsíron barnára sütött kacsavért is (ez utóbbit ma már, finnyásabb felnőtt koromban nem tudom megenni, hiszen beleképzelem eredeti állapotát, a felfordított kacsa nyakából folyó habzó vörös vért). Ez a gyermekkori „ősállapotom” azonban mégsem volt ennyire „vadállati”, hiszen szerettem az édességeket és a tésztaféléket is (e tekintetben is kényeztetve voltam, anyukám minden héten finomabbnál finomabb süteményeket sütött). Ha belegondolok, tulajdonképpen inkább mindenevő lehettem, az egész világgal az evés révén próbáltam közvetlen kapcsolatba kerülni; pár hónapos koromban (nyilván már akkor is valamiféle „szellemi” táplálékra vágyva) egyszer a szó szoros értelmében még az Új Szót is megettem. Szerencsére semmi bajom nem lett tőle...

Óvodába, majd iskolába kerülésemkor jutottam el ahhoz az – egy gyermek számára hihetetlenül letaglózó – gasztronómiai felismeréshez, hogy a szocializálódás során az evést nem csupán örömforrásként, hanem szükséges rosszként is meg lehet élni. Az iskolai étkezdék a legtöbb gyereket hozzászoktatják ahhoz, hogy a privát ízlése szerint válogatott házi ételek után egyfajta társadalmi (össznépi) normához is igazodjon. Az én esetemben ez a kísérlet teljesen kudarcba fulladt: egy átlagos napon az iskolai étkezdében azzal töltöttem az időt (miközben a többiek, többnyire közönyösen, de azért falatoztak), hogy a körítésként kapott rizzsel, krumplival, makarónival profi módon beborítsam a húst, ezáltal azt a látszatot keltve, mintha legalább azt megettem volna... Akkor derült ugyanis ki, hogy a húst nem önmagáért szeretem, hanem főként és elsősorban azért, mert otthon anyukám a húsételeket (is) remekül tudja elkészíteni. Az iskolában csak a szerdát szerettem, mert az tésztanap volt, a többi napon megelégedtem a desszertként kapott pudinggal, tejbegrízzel, almával. Hasonló volt az eljárásom az úttörőtáborban is – ott általában az otthonról hozott édességkészletemen tartottam el magam. Egy kedvencem volt csak, amit minden étkezdében örömmel (főételként) fogyasztottam, az általam „ragadós krumplinak” nevezett krumplipüré. Nem tudom pontosan leírni azt a folyamatot, melynek során a megrögzött húsevőből, a dundi kisgyerekből finnyás, sovány kislánnyá vedlettem, mindenesetre iskolás koromban egész sor „közönséges” (ma már talán így mondanám: nélkülözhetetlen) ételt nem szerettem: a rizst, a makarónit, a nokedlit... Ezekre később fokozatosan szoktattam rá magamat (a paradicsomot például, tisztán emlékszem, gimnazista koromban ettem meg először jóízűen), de menzára középiskolás és egyetemista koromban inkább már nem is jártam. Ezt az általános iskolai negatív gasztronómiai élményemet természetesen nemcsak kompenzálta, hanem teljességgel háttérbe is szorította anyukám házi kosztja; otthon továbbra is jó evőként tartottak számon, s valóban, ebben a tekintetben ma sem veheti fel velem egyik testvérem sem a versenyt. A kacsasültön kívül imádtam a rostélyost, a grillcsirkét, a buktát, a sült halat (főleg amit horgászszenvedélyéről ismert apukám hozott haza), a kakaós kalácsot, a nagymama sütötte mákos-lekváros lepényt, a házi sütésű kenyeret (ebben anyukám is, nagymamám is egyaránt remekelt), a tükörtojást, a pörköltet, a daragombócos húslevest és még sorolhatnám – de mindent kizárólag „házi kivitelezésben”.

Lakoma

Az óriás zabál,

remegő kézzel vagdossa

a világ összenőtt, formátlan

testrészeit.

A fazékban vérszagú patakok,

elrághatatlan sárkánybőrök,

hegyekké magasodó porcikák.

A földben az ég apró darabjai,

az edény alján laposra nyomott

csillagok.

Zátonyok

Megkövesedtünk. Oldalunkban dús lakomák

lerágott csontjai. Szánkban megdermedt szócafatok.

(Polgár Anikó: Trója, te feltört dió, AB-ART, 1998)