Gyermekkorom ízvilága

Az anyatej ízét nem sokáig élvezhettem, pedig menynyi sok minden benne volt: kristálytiszta patakok zenéje, ehető virágok szirma, a pillangó szabadsága, képzelt vagy valóságos előző életek ilyen-olyan tanulságaink szűrlete, a földi mennyország ígérete. Betöltekeztem hát műtejjel, nehéz és durva higanyával a tudománynak, s lánctalpak fémes ízét, hervadt krizantémok gyökerét, őrölt papírgalacsinokat éreztem meg benne, a porból lettünk s porrá leszünk letargiáját.

Az étvággyal gyermekkorom első tíz évében nem volt különösebb gond, mindent megettem az utolsó morzsáig, amit elém tettek. Azt hiszem el is poroltak volna, ha nem így teszek, hát megszoktam, hogy ami a tányérra kerül, azt bizony nem szabad otthagyni, elpazarolni. Az alapiskola étkezdéjében nem győztem csodálkozni azon elvetemült társaimon, akik a levest nagykanállal kiosztó tanító nénit gondosan megkerülve egyenesen a másikféléért álltak sorba. Hát ők nem tudják, hogy a levest is meg kell enni? Miféle nevelést kaphattak ezek?

Bár anyu mindent nagyon jól főzött, és hetente akár többször is került sütemény az asztalra, mégis a nagymamáknál szerettem a legjobban, mert ott én mondhattam meg, miféle tésztafélékkel kedveskedhetnek nekem. Ha az anyai nagyanyámnál töltöttem egy hetet, nagy örömmel javasoltam ilyesféle heti étlapot: hétfőn palacsinta, kedden rizskoch, szerdán szilvás gombóc, csütörtökön aranygaluska, pénteken túrós tészta, szombaton keltgombóc, vasárnap túrós-mákos-almás rétes, s közben azt sajnáltam, hogy a hétnek csak hét napja van, nem pedig kilenc vagy tíz. Apai nagyanyámnál sokkal több időt töltöttem, fejedelmi darakásákat fogyasztottam el vacsorára, de a képviselőfánk, az almás pite és a többi sütemény látványára is mérhetően emelkedett a pulzusszámom. Érdekes dolog – bár lehet, hogy nem jól emlékszem –, de a betegségek alatt elfogyasztott ételekre később sokáig rá sem bírtam nézi, ilyen volt a paradicsomleves, a töltött paprika, a dinsztelt káposzta és még néhány étel, amelyeket később aztán rehabilitáltam.

Két dolog van, amit viszont soha nem ettem meg, és a világból is ki lehetne kergetni velük: a káposztás rétes és a káposztás tészta. Amúgy a többi káposzta képezte étel előtt sarkig tárva a tányérom. Gyermekkorom második tíz évéből szívesen emlékszem vissza arra a főiskolás időszakra, amikor megpróbáltam csak és kizárólag epres joghurton létezni. Három hétig semmi gond nem volt, a kis üveges táplálék (kettő korona ötvenbe került, abból egy volt a visszaváltható üveg) továbbra is kizárólagos energiaforrásként szerepelhetett volna, ám jött egy úgynevezett vízi túra, ahol alaposan meggyalogtúráztattak (szerzői jog fenntartva) és megsportoltattak bennünket, fiatal pedagógusnövendékeket, így kénytelen voltam viszszaállni a „normális” kajára, ha nem akartam éhen bolondulni (sic!). Kár, mert akkortájt szokatlanul könnyűnek éreztem magam, le is adtam pár kilót, s már éppen kezdtem elfelejteni a kenyér ízét, ami érdekes tudatállapotnak mutatkozott. (Még érdekesebb, hogy azóta is szívesen fogyasztok epres joghurtot, bár ezeknek a mostaniaknak ízük-szaguk-mindenük más, arra meg itt nem térek ki, hogy szerintem miért.) Gyermekkorom harmadik tíz évében történt, hogy majdnem sikerült halálra táplálnom magam füstölt és grillezett csülökkel. Ha jól emlékszem, ez a pozsonyi 44-esben történt, ahol hárman ettünk meg két kilogrammot ebből a fejedelmi ínyencségből kenyérrel, mustárral, tormával, savanyú káposztával, jóféle italokkal csúsztatva mindezt a gyomor sötéten tátongó, kiismerhetetlen (de azért nem feneketlen) mélységeibe. Kalandnak sem volt utolsó. Meg is fogadtam, hogy ha ezt túlélem, mindenféle mértéket betartok majd, de legalábbis ennyire el nem csábulok.

Jó néhány évvel később támadt az a gondolatom, hogyha nem szeretem a húst, akkor vajon miért fogyasztom. Elvetemülésemet tett követte, s azóta, ha csak lehet, mellőzöm az étlapról. A rántott hús, a csirkepörkölt és hasonló húsfőételek íze már csak a távoli múltból integet felém (kedvenc képzavarom), a halfiléről viszont nem mondtam le, néha virslit meg szalámit is megkockáztatok, amelyekben – amióta a szóját feltalálták – nem is igen van hús. Nem túl őszinte vegetarianizmus – szaknyelvemen így nevezem ezt az állapotot.

Gyermekkorom nemrég kezdődött negyedik tíz évében a zöldségeké a főszerep. A brokkolit annyira imádom, hogy képes vagyok még kigyomlálni, megkapálni és megöntözni is a kertben. A cukkini, a karfiol, a patisszon, a karalábé és mindenféle rokonságuk szívesen látott vendég a tányéromon. Eddig egyetlen és legkedvesebb feleségemnek ez úton köszönöm, hogy a konyhában továbbra is halált megvető bátorsággal és kísérletező kedvvel készíti el számomra a kizárólag növényekből készült újabb és újabb ételkülönlegességeket. Kedvencem a „Zé Igazi Zöld Tüze” fantázianevű vitaminpofon, mely tulajdonképpen nem más, mint egy kis párolt brokkoli tartármártással összemaszatolva. Mindenkinek jó szívvel ajánlom.