Gyermekkorom ízvilága

Bevallom, nem tartoztam a rosszul evő, végletesen válogatós gyerekek népes családjába, ami persze korántsem jelenti azt, hogy például a hideg meggylevesre vagy a töklotyóra húszéves korom előtt akár egyszer is ráfanyalodtam volna. És nem jelenti azt sem, hogy a nagyétkű hamburgergyerekek mozgásszegény életét éltem, vagy hogy akár a legcsekélyebb mértékben is meglátszott volna rajtam az egy ültő helyben elpusztított másfél vetet krumplis derelye vagy a cukros lével meglocsolt töméntelen mákos guba. A mozgás volt az életem, és sokszor az ételem is mozgás közben fogyasztottam el. Szinte látom magam, ahogy a friss házi vajjal jó vastagon megkent, paradicsommal, paprikával gazdagon megrakott, ropogós héjú, hatalmas kenyérszeletet két kézzel szájamhoz igazítva – mint vadászó bennszülöttek a fúvócsőt –, a Vasút utca kátyúit kerülgetve haladok Diamant márkájú kerékpáromon. Egyébként ez a korai BMX-ekről koppintott keletnémet járgány nem csupán az otthonról hozott élelem mozgás közbeni jóízű elfogyasztását tette lehetővé számomra, hanem a külső forrásokból történő élelembeszerzést is: a legális gyűjtögetést és a szigorúan tiltott zabrálást, amelyek nélkül egyetlen gyerek sincs meg, függetlenül attól, hogy jómódú vagy szerényebb anyagi körülmények között élő családban nő-e fel. A saját szerzeménynek ugyanis nemcsak az eszmei értéke nagyobb a falusi srácok szemében, hanem sok esetben valamiképp még a zamata is tökéletesebb.

A falunkból kivezető három autóút mentén gyümölcsfák sorakoztak. Mi, gyerekek, persze pontosan tudtuk, mikor és hol érik be a cseresznye, az alma és a szilva. Ha kedvünk szottyant, máris bringára kaptunk, és a pillanatnyi gusztusunk szerint választottuk meg az útirányt, aztán részben a fán, részben nyeregben ülve (néha az útőr elől menekülve) tömtük degeszre a gyomrunkat. A gyümölcskóstoló az úgynevezett „kertelés”, vagyis a gyümölcsöskertek járása révén is megjátszható volt. Ez általában nagyobb lebukási veszéllyel járt, viszont a rizikóval egyenes arányban növekedett a szerzemény élvezeti értéke. Egyébként e kockázatos portyák során megszerzett gyümölcsök kivétel nélkül a saját kertjeinkben is megtermettek, de hát az én időmben a kényelmes megoldásokat még csak a depresszióra hajlamos, visszahúzódó gyerekek részesítették előnyben.

A másik nagy idényjellegű zabrálási hullám a dinnyeérés idején vette kezdetét. Ha híre ment, hogy valamelyik környékbeli téeszben jóféle cukordinnye vár a szüretelőkre, rögvest biciklire kaptunk, hogy felderítsük a terepet. A csősz lóvátételének legegyszerűbb módja az volt, hogy egy kisebb csapat a dinnyeföld túlsó végén kamuból akcióba lépett, és maga felé csalta a görbebottal hadonászó egy szál nyugdíjas őrszemet. De voltak kifinomultabb technikák is. Az egyik helyen például éveken keresztül elkövették azt a műhibát, hogy egy dombháton termesztettek dinnyét. A domb tetején állt a csőszbódé. Kis csapatba verődve szépen, illedelmesen felkaptattunk a csőszbódéhoz, és valami apróért vettünk egy öklömnyi sárgadinnyét. Aztán lefelé menet a dinnyék övezte szűk ösvényen... No, hát úgy van az, hogy ha nem akar is, bizony, időnként megbotlik az ember – és félrelép. Rá a dinnyeszárra. A dinnye meg – már ha jó érett, és egy ilyen „véletlen” félrelépés is elegendő számára, hogy engedjen a gravitáció törvényeinek –, hát a dinnye meg, nézd már, gurul lefelé (a csőszbódé felől nem is igen látni), bele egyenest a parcella végi magas fűbe. Ahol aztán már csak össze kell gyűjteni, és a dinnyehalmot tábortűzként körbeülve szép komótosan, sorjában mindet beteperni. Mit mondjak, volt úgy, hogy egy-egy ilyen lakomát követően a biciklit szégyenszemre kénytelenek voltunk tolni hazafelé menet, mert a tömérdek létől nem hajlott a derék, meg aztán arra a két vizelés közötti néhány percre amúgy se lett volna érdemes felkapaszkodni a nyeregbe.

Dél-Gömör folyója, a Rima, valamint a környező patakok, halastavak és mocsarak élővilága is sok kitűnő csemegét kínált a süvölvények számára. Ha például valami igazán különlegesre szottyant kedvem, kikerekeztem a Balog-partra, ahol éveken át rejtegettem egy fél pár öreg bőrkesztyűt, amellyel a rácsimpaszkodó rákot a kézsérülés veszélye nélkül tudtam kidobni a padmalyból a partra. Gyakran egy kevés újságpapírba csomagolt só és őrölt paprika is lapult a zsebemben, hogy a nyársra tűzött, parázson pirítgatott zsákmány izomrostjait megízesíthessem. A halat, amely természetesen szintén szerepelt az étlapon, minden elképzelhető módon megfogtuk, csak éppen arra az egyre nem emlékszem, hogy valaha is horgászbot lett volna a kezemben. A legnagyobb fogásomba azonban a rimaszombati cukorgyár is besegített, ahonnan az egyik őszön állítólag valami kábító hatású szert engedtek a Rimába. A harcsa – egy kapitális példány – a meredek agyagmart egy vízbe omlott darabján akadt fel, onnan segítettük ki barátommal a szárazra, aztán két oldalról a kopoltyúiba nyúlva, nagy büszkén húztuk hazafelé, hogy a családi konyha számára felajánljuk, de az lett a vége, hogy miután alaposan kidicsekedtem vele magamat, dédanyám jó mélyen eltemette a ganajba. Nemegyszer megkóstoltam a békacombot is, mondhatom, kitűnő. Akkor még a kertünk alatt csordogált a Szamáros, volt alapanyag bőven. Egyszer több tucat békával állítottam haza, a trikóm alatt hoztam valamennyit, és ahogy nagy igyekezetemben megbotlottam az udvaron, kicsúszott a kezemből a trikó marokra fogott alja, a békák meg persze szétugráltak az udvaron, bevették magukat a buja növényzet közé, az árnyékos helyekre, és estelente olyan kuruttyolásba törtek ki, hogy szüleim két nagy taslit helyezve kilátásba felszólítottak, fogdossam őket össze. Én azonban úgy döntöttem, elegánsabb módszerrel állítom vissza a természeti egyensúlyt. Fogtam a patakparti lápban egy siklót, és azt is szabadon eresztettem az udvaron. Nem tudom, az organikus világlátásom kipattintotta szikrának volt-e köszönhető, a békák mindenesetre nemsokára szétszéledtek. Az idő tájt történhetett az is, hogy egy ódon kalendáriumból a vadkacsa- és a varjúfogás legegyszerűbb módszereivel is megismerkedtem. A vadkacsák, szárcsák, mindenféle vízi szárnyasok békésen úszkálnak a tavon, amott meg, nézd már, egy jókora tököt hoz a víz, van rajta valami lyuk is. A tök lassan, de szívósan közeledik, aztán az egyik kacsa, zutty, a vízbe merül, de nem ám úgy, mintha vadászni indulna, hanem mintha örvény szippantaná a mélybe. A tökben persze egy másik tök: a fejed, az örvény pedig a kezed, amellyel a víz alá rántod. A varjúfogás még egyszerűbb. Csak egy amolyan varjúcsőrforma papírkúp kell hozzá, azt elég belülről csirizzel kikenni, valami kevés magot szórni az aljára, és leszúrni valahol a szántásba. Jön a varjú, ki akarja csippenteni a magot, de a papírcsapda a csőrére ragad, eltakarja a szemét is. Csak botladozik, szerencsétlenkedik, forog körbe-körbe. Egyszerűen be kell gyűjteni. Különben levesnek állítólag nem is rossz. Mindkét módszer ki van próbálva, ajánlhatom minden ínyencnek.

És akkor az erdei és mezei gyümölcsökről: málnáról, somról, szamócáról, sóskáról, papsajtról, csipkéről és áfonyáról, a gombákról: az előkelő, húsos szárú szepéről, a szapora csiperkéről, a ropogós lila pereszkéről, a nyálkás kalapú potypinkáról, a nyersen is ehető galambgombáról, a borsikafűvel bedörgölt, tűzbe dobott forró békasón megpirított őzlábgombáról, no meg a fészekfosztogatásról: a nyers madártojás kihörpintésének mennyei élvezetéről még nem is szóltam. Majd talán legközelebb ezekhez az emlékekhez is elkerekezek.