Gyermekkorom ízvilága

A mama főztje, bármi legyen is az, összehasonlíthatatlan az óvodai koszttal. Erre az alapvetésre az ember már négyévesen rádöbben, kivéve akkor, ha ez a periódus a körülmények szerencsés alakulása folytán kimarad az életéből. Ilyenkor hatéves korban éri az iskolai étkezde hidegzuhanya, a tejlevessel és a félig nyers mákos tésztával. De ne ugorjunk ennyire előre. Én már az oviban híres voltam mindenevésemről, hozzám lehetett fordulni fél adag spenótokkal, porból készült tejeskávékkal, így megtakarítva az órákig való ücsörgést az asztalnál, kérlelhetetlen óvó nénikkel szemezve. Mert visszavinni már az oviban sem lehetett semmit. Az iskolában ez a módi folytatódott, az ügyeletes tanár őrt állt a moslékos vödörnél, és bizony szigorú volt a fejlődésben lévő szervezetekkel. ĺgy aztán ment a maradék levesestálba, nejlonzacskóba, zsebbe, vagy a jó étvágyú osztálytárs tányérjára. Ez utóbbi megoldásért az is hálás volt, aki adta, és az is, aki kapta. Hétvégén aztán a mama felvette a rendeléseket, összesítette az eredményt, aztán szombaton legtöbbször főzelék volt, vasárnap rántott hús. Persze azért kívánságaim gyakran megértő fülekre találtak. Ha rajtam múlt volna, hetente háromszor-négyszer került volna a tányérokra túrós palacsinta, tejberizs vagy derelye. Mivel a legtöbb ételnek Kazinczyra fittyet hányva én magam adtam belső használatú, nyelvújított nevet, most igencsak gondolkodnom kell, hogy hívják hivatalosan a bögyörőt, a gancát vagy a krumplibabát. Tudja a fene.

A húsféleségeket belém imádkozni valamivel nehezebb volt, de legtöbbször az is sikerült. Kedvencem máig a zöldséges marhahús knédlivel, a rizsköretet viszont sokáig látni se bírtam, külön az én kedvemért főtt a krumpli egy kis edényben. Talán ezért eszem ma oly szívesen rizst rizzsel. A környezet is nagyban hozzájárult a húsetető akciók sikeréhez. Családi kirándulásokon például olyasmit is megettem, amivel otthon ritkán mertek próbálkozni. Akkoriban még zötyögött a jó öreg Škoda, használtuk is rendesen, évente hatszor-hétszer autóztunk Rimaszombatból a Magas-Tátrába. A tízórai ilyenkor hideg gombócfasírt volt paradicsommal és kenyérrel, a várva várt hivatalos megálló pedig egy, a Garam eredeténél kialakított, lepusztult autóspihenő. Néha a jéghideg forrásvízből is kaptam, ám legtöbbször a teás termosszal kellett beérnem. A hideget ugyanis úri torkom nehezen viselte, azonnal begyulladt. Emiatt a fagyizás is kisebb-nagyobb hisztizésekkel járt, édesanyám általában két ostyát kért a nehezen kialkudott egygombócos fagylalthoz, ráadásul öcsémmel kellett osztoznom a csemegén, aki három évvel kisebb tökmag létére ugyanannyit kapott belőle, mint én. Aztán persze mindketten betegek lettünk, igazságosan, egyforma mértékben. Anyai nagyanyánk ráadásul utasellátóban dolgozott, ahol fagyit is árult, ám nekünk, unokáknak ebből semminemű előnyünk nem származott. Illetve egy valamire azért hálásan emlékszem vissza: a „félkész”, otthon főzött fagylaltmassza selymes ízére. Ezt nyalogattuk, no meg lecsipkedtük a cukrászsütemények általunk feleslegesnek ítélt részeit, úgymint mogyoró, csokidísz, habcsókocska, zselégömböcske.

Sütikben a két nagyi szinte hetente megmérkőzött egymással. Egyikük a krémest és a bejglit készítette európai uniós színvonalon, másikuk a mézes süteményt és a diós kiflit. Anyunak is voltak kedvenc versenyszámai: a kókuszos szelet, az őzgerinc és az úgynevezett méteres kalács, amelyből valóban egy méter készült, ám elpusztítása így sem tartott sokáig. Édesanyám egyébként máig mindenkit haza tud csalni hortobágyi húsos palacsintájával, pedig Pozsonytól Kassáig kell elhíresztelnie, mit tervez vasárnapra. Ilyenkor nem számítanak a kilométerek, fel a buszra, aztán gyerünk! Ugyanez a helyzet, ha székelykáposzta vagy rakott káposzta készül a családi tűzhelyen.

A lakótelepi gyermekkornak többek közt az az előnye, hogy a játszótérről ebédre menet minden emeleten meg lehet állítani a liftet, és be lehet szimatolni a kulcslyukakon. Hátránya pedig az, hogy disznótoros ritkán kerül az asztalra, hiszen az üzleti hurka-kolbász mégsem olyan, mint a hazai. Talán ez az oka annak, hogy az ilyesmi máig hidegen hagy. Tepertő, disznósajt és szalonna egyáltalán nem megy le a torkomon, kolbász csak módjával, a sült vér pedig már-már horrorisztikus viszolygást kelt bennem. Süteményből és tésztaféléből viszont, sajnos, bármennyi jöhet, még akkor is, ha a sarki hipermarket péksége meg sem közelíti a nagyik csodáit.