Globális tél 65 millió évvel ezelőtt

Újabb bizonyítékot találtak arra az elméletre, mely szerint egy kozmikus test becsapódása következtében globális tél köszöntött be bolygónkon 65 millió évvel ezelőtt – az akkori élővilág nagy részének kihalását okozva.

A kréta és a harmadidőszak határán történt kozmikus becsapódás pillanatában több milliárd tonnányi kőzet szublimálhatott el, s ez a légkörbe kerülve drámai klímaváltozást okozhatott: az események következtében becslések szerint az akkori fajok 70%-a kihalt. A napjainkban széles körben elfogadott elmélet újabb bizonyítékára tunéziai kőzetekben bukkantak a kutatók.

A dinoszauruszok korában – a földtörténeti középidőben – a mai Tunézia területén is a (ma már nem létező) Tethys-óceán hullámzott. Az El-Kef nevű lelőhelyen a kréta és harmadidőszak határát jelző, irídiumban gazdag kőzetréteget vizsgálva egy olasz, amerikai és holland szakemberekből álló kutatócsoport váratlan nyomokra bukkant: a kőzetekben fönnmaradt mikroszkopikus méretű fosszíliákban jelentős változás mutatkozik a kréta és harmadidőszak határán. Először is két új mészvázas állati egysejtű, ún. Foraminifera-faj jelent meg – olyan fajok, amelyek kifejezetten hideg vizekre jellemző élőlényeknek számítanak.

Ugyanakkor klímafüggő változásokat fedeztek föl a Cibicidoides pseudoacutus nevű, féreg formájú mikroszkopikus élőlény alakjában is. Az élőlénynek korábban ismertek voltak olyan maradványai, amelyek váza balra, és olyanok is, amelyek váza jobbra csavarodott. A korábbi megfigyelések szerint a hideg víz borította területeken inkább balra csavarodó, míg a melegebb tengervizek helyén jobbra csavarodó fosszíliák maradtak fönn. El-Kefben a kutatók számottevő növekedést tapasztaltak a balra csavarodó Cibicidoides pseudoacutus fosszíliákban a kréta és harmadidőszak határa fölött. Mindez azt jelzi, hogy mikroszkopikus hidegvízi élőlények árasztották el a Tethyst a becsapódás után. „Ez az első kézzelfogható bizonyíték arra, hogy a kréta és harmadidőszak határán valóban lehűlt a klíma” – magyarázza dr. Simone Galeotti, az Urbinói Egyetem munkatársa. A kutatás eredményeinak részleteit a Geology c. szaklap legújabb száma közölte.

A lehűlésre utaló nyomok egybevágnak azokkal az elméletekkel, amelyek szerint a becsapódás pillanatában több milliárd tonnányi kőzet szublimálhatott el, ami alapvető klímaváltozást okozhatott, mivel ez a légköri szennyeződés „elhomályosította a Napot”. Ehhez járult a globális erdőtüzekből származó korom is. Mindezek miatt erősen csökkent a besugárzás, leállt a fotoszintézis (ezzel összeomlottak a táplálékláncok alapjai), a felszíni hőmérséklet pedig egyre kisebb értékeket ért el.

Matthew Huber, az indianai Purdue Egyetem munkatársa egy ilyen „globális tél” összefüggéseit vizsgálta. A lehűléskor a világóceán afféle óriási „melegvizes tömlőként” funkcionálhatott: nagy fajhője (ezáltal hőraktározó képessége) miatt kezdetben lelassította a golbális hőmérsékletcsökkenést, míg lassan saját vize is lehűlt. „A globális porfelhő okozta sötétség minden bizonnyal elég hosszú ideig tartott ahhoz, hogy az óceán vize lehűljön, de nem tartott olyan sokáig, hogy befagyjon” – fejti ki hipotézisét dr. Huber. A becsapódás okozta sötétség a kutató szerint a szárazföldön mindössze 1–10 évig tarthatott, ám az el-kefi nyomok arra utalnak, az elsötétedés hatására a földi klíma akár 2000 évre is megváltozhatott.

A tunéziai felfedezések nem adnak minden részletre kiterjedő magyarázatot a fajok 70 százalékának kihalására, ám hasznos adalékul szolgálhatnak ahhoz, hogy megértsük, mi történt bolygónkon a 65 millió évvel ezelőtti meteorit-becsapódás után.

A paleontológusok többsége ma már egyetért abban, hogy a kréta és a harmadidőszak határán egy nagyobb kozmikus test – kisbolygó vagy üstökösmag – csapódott bolygónkba, ami globális éghajlatváltozást és fajkihalást idézett elő. A körülbelül 10 kilométer átmérőjű test mintegy 90 000 km/óra sebességgel csapódott be a Föld felszínébe. A kutatók körében leginkább elfogadott nézet szerint a becsapódás a mai Mexikói-öböl területén történt. Minden jel szerint ennek nyomát őrzi a 180 kilométer átmérőjű Chicxulub-kráter (vagy „gyilkos kráter”), amelynek nagyobb része a Mexikói-öböl aljzatán található, de íve áthúzódik a Yucatán-félszigeten is.

Mások szerint azonban kizárt, hogy a Chicxulub-krátert létrehozó becsapódás önmagában vezetett volna a globális fajkihaláshoz: egyes mérések szerint ugyanis a kráter 65,3 millió éve keletkezett, vagyis mintegy 300 ezer évvel azelőtt, hogy a fajok zöme eltűnt volna a Föld színéről.