Füstöl(g)és

Lassan három teljes napja küszködöm ezzel az első mondattal, s már nyakamon a lapzárta, mégse akar kikerekedni. Pedig hát farsangra valami igazán kolosszális ízorgia leírásával szerettem volna előrukkolni, és a nyelven bimbózó kéjeknek a valóságosnál is érzékletesebb ecsetelésére készültem – egyszóval, a kulináris élvezetek fellegekbe vesző csimborasszóit kívántam (a tisztelt olvasóéval közös) képzeletben megmászni, de valószínűleg már puszta szándékomban is túlságosan magasra törhettem, mert eszeveszett tivornyák textualizálására felajzott tollam már a szöveg legkisebb értelmes egységének létrejötte előtt kegyetlenül felforrósodott s kihullott csapzott kezemből. Mondanom sem kell, mély letargiába zuhantam, mert igaz ugyan, hogy az egészséges írói metabolizmusnak szerves részét képezi a ciklikusan be-beköszöntő ihletrekedés, de az evésről szóló írásművekre esetemben ez eddig még sohasem terjedt ki.

Mi történt – kérdezhetné együttérzésbe csomagolt rosszmájúsággal az igen tisztelt olvasó –, talán csak nem valami komolyabb alkotói válság van itt kibontakozóban?! A fölvetés, meg kell, hogy mondjam, igencsak jogos, hiszen a spontán alkotókedv hanyatlásának, vagyis az írói válságnak a réme folytonosan ott lebeg a tollforgató ember feje fölött. Jelen esetben azonban mégsem egészen erről van szó. Egyáltalán nem erről!

Jól tudom, csupán egy jelentéktelen döntésemen múlna, s tollam bármikor képes lenne a Parnasszusra röpíteni. Érzem én, csupán egy kis henger alakú tárgyat kéne a számba tennem, és azon nyomban megkezdődne a felemelkedés. Egy olyan kis papírhengert, amely egy bizonyos gazdasági növény szárított és apróra vágott levelével van kitömve. No, és ezt a rudacskát, miután az egyik végét az ajkaim közé illesztettem, a másik végénél meg kéne gyújtani, emerről a végéről meg szívogatni – ekként szítani a tüzet, s eregetni a szítás révén keletkező füstöt. Ennyi lenne az egész – és máris csak úgy surrogna a toll! Tehát kizárólag sajnálatos önfejűségem miatt kell itt most nagyokat szuszogva és sóhajtozva, idegesen fészkelődve erőlködnöm – mint látható: vajmi kevés sikerrel.

Igen, a dohányzásra célzok, amelynek mellőzését rendhagyó módon az óév utolsó előtti napján határoztam el, s e határozatomnak azóta is folyamatosan érvényt szerzek. A nemdohányzás, amire több-kevesebb sikerrel majd’ minden évben kísérletet teszek, az idén valahogy a szokásosnál kevesebb gyötrődéssel jár. Jóllehet, az igazi próbatétel csak azóta tart, amióta ezt a szerencsétlen első mondatot fogalmazgatom. Merthogy ellenni valahogy nikotin nélkül, az nem olyan nagy kunszt – de ha íróként füstölve szocializálódott az ember hajdanán, ezeknek a szárított levéllel telitömött papírhengereknek a szívogatása nélkül, bizony, azóta se igen boldogul a penna pengetésivel. Ha nem füstölhet, fölöttébb füstölög. Nem dohányzik – csupáncsak dohog! Dohog, de helytáll: csak azért se választja a könnyebb megoldást. A mondat viszont eközben végképp megfeneklik.

Később így okoskodtam: ha már úgysem tudok másra gondolni, mint a dohányzásra, legalább a témát illetően a legkisebb ellenállás irányába mozdulok el. A dohányzás és az étkezés között különben is számos összefüggés fedezhető fel. Volt dohányosok például azt állítják, hogy már az önmegtartóztatás első napjaiban szaglásuk és ízlelésük felfrissülését érzékelték, amiben lehet valami. Már amennyiben az igazán kifinomult észlelésben érzékszerveink játszanák a vezető szerepet, és nem a képzeletünk – ami viszont éppen a tudatosságot és nagy odafigyelést igénylő önmegtartóztatással korlátoztatik tevékenységében, mely spontán üzemmódban a leghatékonyabb. Ugyanezen urak nikotinista stádiumukban viszont arra esküdöznek, hogy a legkitűnőbb ebédre is csak egy igazán jó szivar teszi fel a koronát. Én magam úgy tapasztalom, hogy saját magunkra gyakorolt hatását tekintve bármely eszme pontosan oly mértékben bizonyul hatékonynak, amilyen mértékben azonosulunk vele. És ez eddig rendjén is volna. Csakhogy a gyakorlatban idővel minden eszme elgazosodik. Ezért aztán egyre hosszabb szivarokra van szükségünk, hogy egy ebédre feltegyük a koronát.

A nikotinista író nem pusztán élvezetből cigarettázik, hanem azért is, hogy ne kelljen folyton afféle piszlicsáré dolgokkal foglalkoznia, mint a dohányzás. Azért szívja tehát ezeket az izzó végű, nevetséges kis hengereket, hogy elterelje róluk a figyelmét – és fontosabb dolgokra összpontosíthasson. Egyfajta kötelességtudattól vezéreltetve pöfékel. Az évek előrehaladtával azonban ugyanaz a koncentráció egyre több füstöt követel. Az meg már kezdi undorítani. Aztán rájön, hogy evés után jobban esik a cigaretta, következésképp a közbeiktatott étkezések révén a szellemi aktivitás időtartama is növelhető. Idővel tehát már azért (is) eszik az ember, hogy többet dohányozhasson. Aztán amikor már-már úgy tűnik, nem lesz képes kiszállni a mókuskerékből, egyszer csak a sarkára áll, és azt mondja, elég. Abbahagyja a dohányzást. Hogy valamivel pótolja a hiányt, persze jóval többet eszik. Egyre csak dagad, hasasodik, s már kifordul a gatyakorcból a pocak, de mindhiába: nem megy az írás. Mi mást tehetne: végül rágyújt, hogy füstjével fölriassza a szendergő múzsákat. De ahogy a múzsák kezdenek hozzászokni a füsthöz, megint növelnie kell a cigarettaadagot, következésképp pedig ennie is egyre többet kelletik. És így tovább... Végül azért mégiscsak lekeni valahogy azt a három flekket.