Fricike, a mentőangyal

Az igazi neve egészen más. Mivel ez itt nem a reklám helye, kénytelen vagyok eltitkolni, hogyan is hívják valójában. De tény, hogy becézik, becézzük mindannyian, akik olyan szerencsések vagyunk, hogy legjobb barátnőnk, szomszédasszonyunk ajánlásával megismerhettük. És igénybe vehettük sokrétű, szinte mindenre kiterjedő szolgálatait, segítségét. Mert ugye, mindenütt, mindig elromlik valami apróság. Kilazul egy csavar, s a foglalatból kilazulva a kezünkben marad a villanykörte, leszakad egy szekrénypolc, újra meg újra előmeredezik a küszöbből egy szög. De minek soroljam? Az idősödő, egyedül élő asszonyok a megmondhatói, ezek az apróságok okozzák a legtöbb bosszúságot, s emlékeztetik az embert a legjobban a korára… A gyerekek rohannak, ha megállnak, ki merné őket ilyen semmiségekkel feltartani, zavarni?

Fricikét, mivel annyira hiányzott a magányos, az egyre ügyetlenebbé váló idős emberek világából, szinte az ég küldte, a szükség szülte, a szó legnemesebb, leggyakorlatibb értelmében – mentőangyalként! Főállásban festő és mázó ugyan, de felmossa a konyhát is, ablakot tisztít, ha kell s csak úgy mellékesen összegöngyöli a szőnyeget, a vállára kapja, s elviszi a tisztítóba. A fuvarért nem kér semmit, csak a számlát hozza, elszámol pontosan. Megerősíti a függönytartót, segít kiválasztani az új konyhapadló-burkoló anyagot, kiszámítja, előre pontosan megmondja, mennyibe kerül az anyag, plusz az ő munkája. Ha nem telik rá, oda se neki, várják másutt. Nem iszik, nem dohányzik, s még az ebédjét is magával hozza.

Az a legjobb, hogy ha kell, visszajár. Az elmúlt télen, amikor jeges volt minden út, az egyik „kuncsaft“ felhívta, vásároljon be neki, fél lemenni az utcára. Fricike elugrott még a gyógyszertárba is, a konyhaasztalra tette a kért kenyeret, citromot., csirkét. És mellé a számlát. Még a teát is megfőzte a nyűgös betegnek. Leült és megvárta, amíg megmérte a lázát. Beadott egy lázcsillapítót, jobbulást kívánt. És csöndesen behúzta maga mögött az ajtót. –h-