Én és a hipochondria

Ma egyszerűen visszatért belém a félelem. „Nehéz légzés, szívszúrás – szívroham? Több egészségügyi irodalmat olvasok már, mint szépet. A legtöbb embernek csak párszor jut eszébe, hogy meg fog halni, vagy legalábbis csak néhányszor gondolja át rendesen. Pedig folyamatosan veszélyben vagyunk: elpattan egy ér az agyunkban, bevérzik a gyomrunk – és ezek még csak a belülről fenyegető bajok. Csak a hipochonderek meg az örökké aggodalmaskodók gondolkodnak normálisan.” Ezt a regényem egyik szereplője írta a naplójába. Magda táncosnő és anyuka, állandó rettegésben él. Amikor formáltam a karakterét – egy barátnőm naplója alapján, rengeteget nevettem magamban. Persze, én is hipochonder vagyok, de én eddig az egészséges mértékben (már ha létezik a hipochondriának egészséges mértéke) voltam az. Kitaláltam időnként – főleg azokban az életszakaszaimban, mikor felvetett a szabadidő – mindenféle remekbeszabott betegséget magamnak – rongyosra olvastam Lavicska Kálmán és hasonló szerzők könyveit, tapogattam a testem, mérettem a vérnyomásom, vércukorszintem, megőrjítettem a háziorvosom. Jeges rémület ömlött el rajtam minden rendellenesség láttán. Legszebb az volt, amikor egy nap a kádban heverészve észrevettem a foltot. Mivel mindennap veszek kádfürdőt, ezt hetekig vizsgálgattam, végül leszűrtem a tanulságot. Teljesen kikészültem a diagnózistól. Aztán egy reggel eszembe jutott, hogy megvizsgálom a szobában, nappali fényben is a terjengős, alakváltó bőrhibát. Nos, ott derült ki, hogy csak a fürdőszobafüggöny rojtjai űztek tréfát velem. Ám most tényleg rettegni kezdtem. Befejeztem a regényemet, CD-m is a nyomdában, mi lenne, ha most történne velem valami rettenetes. Elütne egy autó. Lezuhanna velem a repülő. Vad utcai hordákba ütköznék, mikor a boltba tartok. Jaj! Ezt nem élném túl. Pont most. Pont most. Az eredmény leszüretelésének a kapujában. „A megfázásos influenza határán vagyok. Szédülök, szívrohamtól tartok, lázam van. Fekszem a galérián, szorít a fejem, orvos férjet szeretnék” – sír fel a regényemben Magda. Rajtam már az sem segítene. Nem szabad elérni semmit. Kikészít az utána keletkező űr. Fogalmam sincs, ha a paráim is lecsengtek, mit kezdek magammal. Csak nehogy ez betegítsen meg a végén tényleg.