Csak a mamának van lekvárirodája!

Farsang farka közeledik, fánkot sütünk. Sercegnek, táncolnak a bő olajban a szalagos fánkok, mintha ropogós verbunkot járnának nekünk a kerek hasú huszárok. Az ünnepszámba menő, hétvégét idéző közös esti sütés a gyerekek számára azonban csak akkor válik izgalmassá, amikor előkerül a lekvár. Barackos és epres jár a nagy hasúak közepébe, majd Holle anyóként rászitáljuk a porcukrot. Elkészült a mű, semmi esélye, hogy a másnap reggeli kávé mellé is maradjon belőle.

„Anya, te miért nem tudsz ilyen finom lekvárt főzni?” – kérdi a nagyobbik gyerek, nem sejtvén, hogy gombóccá gyúrta torkomban a foszlós fánkot. „Nem tudok lekvárt főzni! Sőt, egyetlen darab gyümölcsöt sem tettem el télire soha. A mi, konyha sarkába épített tékánk sose lesz tele díszes, polcon sorakozó, csillogó celofánú üvegekkel, mint ahogy azt gyerekkoromban láttam! Mi több, sem a soproni, sem a deáki nagyanyámtól nem tanultam meg foszlós kalácsot és buktát sütni!” – ontom utódaimra kéretlenül a keserű vallomást, miközben értetlenül néznek rám. Kihűltek a fánkok, és a gyerekek a nagy tálcával csendben kisomfordáltak a szobába. Kihűlt a korábbi mesés, párás ablakú konyha is, már fel sem idézhető a néhány perccel ezelőtti meghitt anya-gyermek hangulat. Már csak a két elcsendesült lurkó maszatos képe emlékeztet rá. Mosogatás közben számba veszem a mulasztásaimat. Nem volt soha sem időm, sem kedvem megtanulni a konyhai fortélyokat, a rántást kavargatva is mindig egy-egy könyv fölé hajolva, máshol jártam. Azóta is izgatottan várom gyerekeimmel együtt anyáink, az ő nagymamáik lekvár- és befőttadományait, mint egy gyerek.

Másnapra, látszólag mindannyian napirendre térünk a történtek felett. Csak amikor sétálni indulunk, és elhaladunk egy ásító kirakatú reklámiroda mellett, olvasni tudó Máté fiam sokat sejtve biccent. „Ilyen lehet bárkinek, nektek is van apával irodátok. De lekvárirodája csak a mamának van!”