Az egykori iskolában

A meghívókat néhány nappal korábban postázták, hogy a címzettek szabaddá tehessék magukat hétfő délutánra. Bár nyugdíjasok – koruk szerint -, egyikük sem pihen. Hát képes tétlenül ülni az, aki harinc-negyven évet töltött a katedrán? Aki angyali türelemmel ismételgette, hogy egy meg egy az kettő, hogy a nem osztályelső is megtanulja? S tette ezt nem a fizetésért, hanem hivatástudatból (amely lassan ismeretlen fogalom). Azért töltötte el a szívét a melengető érzés, amikor felnyitotta a borítékot, hogy lám, mégse fáradozott hiába - egykori a munkahelye nem felekezett meg róla, gondol rá.

Hétfő délután már kettő előtt megjelent Érsekújvár legszebb iskolájában, a Czuczorban. A falak, a lépcsők, a tantermek, ismerősek. Akárcsak az arcok, a régi kollégák. Sokakat nem ismer, az ifjú pedagógusokat. Mégis ismerősnek tűnik egyikük-másikuk. Kutat az emlékezetében: hát persze! Őt tanította! Azt a kis feketét is...

Egykori kollégái mit sem változtak. Ugyanolyanok, mint tíz-húsz-harminc évvel ezelőtt. Az ő szemében legalábbis olyanok. Éppolyan jókedvűek, mint aktív korukban. Mintha csak tegnap találkoztak volna a tanácsteremben, és ontották a vicceket. Tréfálkoztak. Gyakran egymás rovására.

Felemlegetik a csínytevéseket. Nem a gyerekekéit, hanem azokat, amelyeket ők követtek el. Amikor összecserélték az órarendeket meg amikor naiv kollégájukkal a bolondját járatták.

De szép idők is voltak azok! Akkor még kevesebbet jártak orvoshoz és többet színházba, kirándulni, nyaralni...

A tálcákon édesség, de már a süteményből se fogyaszthatnak anynyit, amennyit szeretnének; a kávéval is óvatoskodnak – fiatal kollégáik méregerős feketét kínálnak, pont olyat, amilyet annak idején ők is „kotyogtattak”. Minden olyan, mint régen. Ők olyannak látják. Alig várják, hogy jövőre megint találkozzanak - aktívak és nyugdíjasok. De nehogy hiányozzon valaki! (kopasz)