Aki nem tud arabusul, mért hiszi, hogy tud?

oldogult Új Nő-s koromban ért utoljára ekkora sokkhatás a konyhában. Akkor a „rizsásdoboz” magyar szövege szegezett a székhez, ahelyett hogy a sparhelt mellett tüsténkedtem volna. Kanyarítottam is róla egy rövidke jegyzetet akkori kenyéradó lapomnak, s nem kis büszkeséggel töltött el, mikor azt tapasztaltam, hogy a cikk megjelenése után a szóban forgó termék eltűnt a boltok polcairól, soha többet nem láttam gyorsrizst magyar használati utasítással. Elismerem, talán volt benne némi szerénytelenség is, de olyan jólesett azt hinni, hogy ekkora ereje van a sajtónak, s hogy éppen az én lapom az, melyet így respektál még az üzleti világ is.

Azóta sok víz lefolyt a Dunán – anynyi, hogy még az a világ végezetéig csonkának hitt híd is összeforrt a két part, Párkány és Esztergom közt. Csak a mi hídszerepünk marad változatlanul torzó, hiába sétálhatunk át immár zavartalanul, félő, hogy odaát nem fogják érteni, amit mondunk.

No, de mi is a bajom, ugye, kérdezheti joggal kellőképpen felcsigázott olvasóm. Talán a nyelvi vétségek zavarnak? Nem szoktam még hozzájuk immár négy éve kenyéradó lapomnál, az Új Szónál? Tény, hogy valamennyien hozzájárulunk a nyelvromláshoz, kik írott szóval dolgozunk. És akkor is, ha eltekintünk a gépesített lapkiadás buktatóitól, nevezetesen, hogy ami a képernyőn ékezetnek, kötőjelnek, ű betűnek látszik, az attól még nyomtatásban lehet akár kanyarka, gondolatjel vagy teszem azt kérdőjel is. Ám mindenki a saját lelkiismerete és legjobb tudása szerint – a rendelkezésére bocsátott eszközökkel és rövid idővel – igyekszik érthetővé tenni a reá bízott oldalakat. És nem szoktam hozzá a nyelvi vétségekhez, a kétségek szaporodnak csak bennem, s ez jó. Nagyon jó, mert azt jelzi, még mindig nem uralkodott el bennem a rutin. Ilyen kétségek és vétségek közepette végeztem szépen a munkámat, olvasva sok-sok rendkívül jó szöveget, bosszankodva alattomosan aláaknázott látszatszövegek fölött, s gondosan tisztába téve, púderozva, olajozva a nem szobatisztát. Minden egyes megreparált szó- vagy mondatszerkezet után azt gondoltam, hiába, ha araszolva is, ha észrevétlen is, általam is előbbre megy a világ. Mígnem a minap barátném egy asztali naptárt nyomott az orrom elé: nesze neked, törjed azt az ízvilágos vicces fejedet, ez micsoda! Azóta csak ezt a nová Kuchárka 2003 Szakácsnő új című, szlovákból fordított nap- és recepttárat olvasom. Azóta az egyik szemem sír, a másik üveg, mondhatom szép szólásunk hofis változatát, hiszen örömre a legcsekélyebb okom sincs, csak bámulom a szavakat, pontosabban betűsorokat, s emésztem magamat, legalább ha hamarabb a kezembe akad, talán még tehettem volna valamit... Mit? Legalább annyit, hogy: Kedves olvasóim, meg ne vegyék, ha jót akarnak konyhájuknak, ízlelőbimbóiknak, nyelvüknek! Ám ilyenkor, február elején már mindenkinek megvan a maga asztali naptára, én meg itt állok (ülök) vele, bámulom, mire lehetne használni, jut eszembe ezer gondolat, legalább ha nyelvész volnék, ezzel most könnyeden szerezhetnék egy tudományos fokozatot... De én nyelvész nem vagyok, én csak az ĺzvilág módszeres, rendszeres, fűszeres, ószeres, tápszeres, látszeres szerkesztője vagyok, aki amióta hazahoztam ezt a 2003 Szakácsnő újt, azóta nem látok hibát a nekem küldött kéziratokban, azóta mindenki tökéletes magyarsággal ír, én tökéletes magyarsággal olvasok el és értek meg elsőre mindent, s ez kezd kicsit gyanús lenni. Azt hiszem, okkal aggódom. Pontosan és szépen, ahogy a csillag megy, ennek vége! Idéznem kéne, hogy megértsen kedves olvasóm, s ne higgye, hogy jó dolgomban jópofizok egyet, mert van éppen hely. Csakhogy veszélyes ám az effajta idézet, mert teszem azt, ha gyerek, 12 éven aluli, ezt szülői felügyelet nélkül, csak úgy egyedül a kezébe veszi, belepillant, s azt látja, aha, a „narancsal”-t egy cs-vel írjuk, az „őszibarackal”-t egy k-val, a „füstöltoldalas”-t, a „savanyúkáposztá”-t, a „párolthús”-t egybe, akkor az már az én felelősségem, ha romlott annak a 12 éven aluli gyermeknek a nyelve! A biztonság kedvéért kiírom a felcímben, hogy csak 18 éven felülieknek, s innen kezdve magára vessen mindenki, mert ömlesztve tálalom a magam sem tudom, mit.

Elsősorban is azt sem tudom megállapítani, hogy a szlovák nyelvű receptek magyarra fordítóját hogy hívják, hogy tényleg id. Tibor Oros-e a neve, vagy esetleg Orosz Tibor. Ha azt veszem alapul, hogy a szalonnát szerinte „kiolvastjuk”, akkor ő bizony Orosz, és ebben a feltételezésemben csak megerősít a „cseresnepaprika”. No, de ez elég könnyen megment ahhoz képest, ami aztán következik, mert januártól decemberig nekem csupa rébusz: „Wellington-sztek; vajan párolt; tojásak; paprikával behintjük; burgonyafőzővízzel leöntjük; lehéjazott foghagyma; bifszoté; 5 nagy vese; erdőgyümölcssel; leöblintett mazsola; hogy neomladjon szét; milaneszsze: a mély tányérban tálaljuk, körítve paradicsomszeletekkel és behintve reszelt sajttal; Krusovice tányér; árvai szalonna; síma liszt; a szeletekre metélt karajat sóval, borsal ízlesítjük; beporozzuk símalisztel, aláöntjük sörrel és jól átfőzzük; frisseper, melyet masszára mixelünk; kétfelévágatt hagyma; hadjuk kihűlni; ráöntünk 3/4 l a csirkefőzésbölmaradt levet és hadjuk felforni.”

Egyik kedvencem a „Tejfölös pulykaszoté de Luxe”, melyhez kell: „500 g pulykamell, 100 g sonka 100 g csiperkegomba, 1 hagyma, 1 dcl fehérbor, 1 tejszín, só, őrölt fehérbors, olaj, síma liszt Pulykahúst, sonkát és a gombát csíkokra metéljük, ast8n apróra metélt hagymával együt forró olajbanpirítjuk, beporozzuk símalisztel, fehérborral és tejszínnel aláöntjük. Jól átfőzzük és ízesítjük. Tálaljuk párolt rizzsel vagy burgonyával.” Tévedés ne essék, nyomdahiba kizárva, többször is ellenőriztem, pontos az idézet. Hát, így kell pulykahúst fényűzően, luxusmódra készíteni. Ám a göngyölt borjúszeletek sem kutya (sem kutyák!), amikor is „a masszát széttöröljük a hússzeletre, összegörgyöljük és átkötözzük cérnával”. Fuj! Ráadásul: „A tálaláselőtt karikákra szeleteljük.” Borjúszelet karikára, a ház ura kalapjára. Ahány szelet esik rája, annyi áldás az ilyen fordítóra.

Lássunk egy desszertet: „A fentkinevezett alapanyagokat (a tejszín kívül) szétmixeljük és lassan 3 percig főzzük. Aztán hidegvízbe tesszük kihülni, néha megkeverjük. A kihülés után hozzákeverjük a tejszínhabot és a fagyasztóbatesszük megfagyni. A fagyasztásalatt néha a masszát átkeverjük, hogy a fagylalt egyformán faggyon.” Az angyalát neki a fagyasztóban! A kolozsvári káposztában meg „a kockákra metélt húst megsózzuk és borsózzuk, rá rétegegbe rakjuk a káposztát”, de nem egy receptben a „bevégzés előtt” adunk ezt-azt a rotyogó étekhez. Mire eljutok a májusi „almakalács”-ig, már semmin nem csodálkozom. Szinte természetes, hogy „az alapanyagokat úgy melegítjük együtt, hogy csak szétolvaggyanak a zsiradékak - nemfőzzük.” Hogy is lehetne másként? Ám a „darált marhahússzelet” igen megmozgatja a fantáziámat. Ehhez is kellenek „tojásak”, de nem akármilyenek ám, hanem „ökörszemekmódra”. Átrágom magam az izgalmas recepten: „A darált marhahúst megsózzuk, megborsozzuk és hozzáöntjük a tejet is, alapossan átkeverjük és 2 órára félreálítjuk. Aztán a húsmasszából karbonátokot formázunk és forró olajban kisutjük. Tálaljuk »ökörszemtojással«, mustárral, kecsuppal, hagymakarikákkal és burgonyakásával.” ĺzlelgetem a szavakat, fordítom oda-vissza, egyik nyelvről másik nyelvre, s a hirtelen felismerés akkora sikerélményt szerez, amilyet pontosan, szépen, ahogy csillag megy az égen, úgy dolgozva, még soha nem éreztem: hát marhafasírt tükörtojással! De Luxe ez is, annyi bizonyos. És még csak májusnál tartok. Van itt „pulykasztek őszibarackal”, „sárgarépakalács”, mely torta, „csepetni szódabikarbóna”, „sült húsvétitojásak”, „tésztanemű saláta brokkolival”, s ki hinné, „tálaljuk mint a hideg ételt”, a „sütésnélküli őzgerinc”-ben pedig „bevégezzük a piskótaréteggel”. S már épp bevégezném, amikor jön a következő recept: „Póréhagyma a mártásban”, s nem tudom, miért, rögvest dalos kedvem támad, önkéntelenül dúdolom, hogy zimme-zum, zimme-zum, recefice bumm, bumm, bumm. Nem sokáig vigadok, mert a soron következő „Szalonnánkészült nyúl” olyan drámai hangulatot áraszt, hogy a mellette levő valami „növényesvajjal” sem oszlatja el szorongásom, sőt a „Pisztráng kékre” még csak fokozza. Vacog a fogam, amikor jön a „Somló”. No, végre, őt ismerem! Mohón hajtogatok, hátha lesz Presser, Solti és Karácsony is, de hiába. Ehelyett viszont megtudom, hogy „egy nagyobb lyukú reszelőt a lobogva forró leves fazekának tetejére fektetünk, és a levest kevergetve ezen keresztül törjük a kezünkel bele a májas tésztamasszát, hogy rizsszem nagyságú tésztadarabkákat kapjunk. Akkor jó, mikor a májrizs már a leves tetejére feljött.” De akkor aztán nagyon.

Nem rontom tovább a kedvet, a nyelvet, rájöhetett a kedves olvasó, ha 18 éven felüli, hogy szó nincsen itt nyelvi vétségekről, ez egy előre kitervelt, szánt szándékkal elkövetett aljas bűncselekmény. Merénylet a nyelv ellen, tehát ellenünk, kiké e nyelv. Mert a konyha nyelve létünk alapja. Ha már jóllakatni sem tudjuk szeretteinket anyanyelvünkön, elvesztünk. A konyha nyelve nélkül semmik sem vagyunk.

S bár már február, mindenkinek megvan a maga 2003-as naptára, aki ezt a Szakácsnő újt fogta ki, annak azt tanácsolom, most dobja el! Jóval kisebb lesz a kára, ha áldoz egy újra, s ha főzni szeret, még nyer is egy másikkal, a már hagyományos Praktikus szakácsnővel, mely az Osveta kiadása, Kiss Jolán fordítása, s nem hagy kívánnivalót maga után. Azt keressék! Ezt feledjék, de gyorsan. Amíg még nem késő.