A szavak szaga

A neveknek szaga van, amelyek nyomban megütik az ember orrát, amint hallja őket – írja a gyomor örömeinek magyar klasszikusa, Krúdy Gyula az Aszszonyságok díja című regényében. S bár ő itt a személynevekre gondol, az ételek neveire ez még inkább áll. Az ún. gyomornovellák, az ételek elkészítéséről szóló beszámolók vagy a kulináris élvezeteket bármilyen egyéb módon tematizáló szövegek abban a kivételes helyzetben vannak, hogy képesek átlépni azt a határt, amely a mű és az olvasó teste között húzódik, képesek meghaladni az önmagába záródó nyelvi jel és a külvilágtól ugyancsak izolált test közti távolságot. Az ilyen szövegek megérintik a testet, fiziológiai tüneteket okoznak: a nyálcsorgástól az undorig. Az irodalmi mű befogadása tehát ebben az esetben (s talán nem csak ebben az esetben) nem csupán mentális és emocionális folyamat, hanem legalább anynyira fontosak annak testi dimenziói is. Ebben a vonatkozásban az erotikus irodalom társa. Persze a kétféle élvezet szövegei gyakran jelennek meg egymás szomszédságában, párban, s olykor egymással versengve is. Nem ritkán a nyelv figuratív síkja teremti meg e társulás előfeltételét. Hogy e bevezető szakaszt Krúdyval is zárjuk, idézném azt, amit Cholnoky Viktor feleségéről mondott: „Az asszony, aki olyan egyszerű és jó volt, mint a rántott leves.”

Nem véletlenül kívánkoztak a fenti gondolatok a Friss irodalmi húsok című kiadvány ismertetése elé, hisz a 24 fiatal magyar író evéssel és étkekkel kapcsolatos novelláját tartalmazó kötet több szempontból is a vázolt kontextusba (evés, erotika, nyelv és a befogadás összefüggései) illeszkedik. Ficsku Pál írását kategorikus kijelentéssel kezdi: „...szerintem az evésnél egy fontosabb dolog van az emberi életben: az evésről való beszéd.” Később pedig hozzáteszi, hogy számára „...olyannyira fontos az evésről való beszéd, hogy néha magát az evést is helyettesíti” (Moldáviai ukroska). A beszéd, illetve a nyelv és az evés közti kapcsolat sokrétűen jelenik meg az egyes novellákban. Van úgy, hogy az ízletesre sikeredett és ízlésesen tálalt étel bírja kivételes teljesítményre a vendéget. A félszeg udvarlónak egy szellemes hasonlattal sikerül kivágnia magát áhított kedvese vendégasztalánál. A szilvás pulykát ekkép jellemzi: „...ez a két szem szilva egy szerelmespár, a pulykamell egy sziget, a szalonna pedig egy folyó, amely körbefolyja a szigetet, mint a Rába a Radó-szigetet.” (Czifrik Balázs: Radó-szelet) A körítés tropológiája mellett legalább anynyira fontos a különböző ételeket jelölő szavak figurativitása, a fantáziát megmozgató képszerű nyelvi beszéd esztétikai-fiziológiai hatása. A távoli, ezért számunkra egzotikus kultúrák konyhaművészete gyakran szembesít bennünket az idegenség, a bizarrság vagy akár az undor tapasztalatával. Néhány ételről azt sem tudjuk biztosan, tényleg létezik-e, vagy csak turistacsalogató legendákról van szó. Erre játszik rá Zilahy Péter is (Kantoni körkép), aki a legképtelenebbnek tűnő kínai ételek neveit sorolja fel, bizonytalanságban hagyva bennünket afelől, vajon valódi vagy csak fiktív ínyencségekről számol be. Azt még elfogadjuk, hogy létezhet „cápauszonyleves” vagy „dinsztelt galamb szilvaszószban”, a „szárított tintahal”, a „teknőcleves” és a „macskaragu” is még a hihetőség határain belül marad, azt már viszont nehezebben „veszi be a gyomrunk”, hogy a „szárított gekkó” nemcsak asztma ellen jó, hanem afrodiziákumként is használható, hogy a „párolt majomagy mogyoróval” vagy a „lóhúgyban áztatott rohadt tojások” valódi csemegének számítanak, s hogy a legendás Három Pénisz Pálinka tigris, szarvas és fóka nemi szervéből készül. Természetesen nem ezen van a hangsúly, nem szakácskönyvet olvasunk, hanem irodalmi fikciót, ahol sokminden megtörténhet, s ahol a hitelesség helyett a kreativitás, s ezen belül gyakran a nyelvi bőség és találékonyság szempontjai az elsődlegesek. Az „ételköltészet”, vagyis a „sosem látott és sosem hallott ételek” elkészítése és pontos leírása játssza a főszerepet Dudás Attila Örömpörkölt és Harcos Bálint Hagymáz című novellájában is. Az utóbbiban olyan képtelen ételnevekről esik szó, melyeknek egyedüli célja, hogy a másikban minél nagyobb undort keltsenek. Az abszolút nyerőnek a „mentolos hurka számít”, a „szárdíniás Dobos-torta”, a „vaníliás pörkölt” és a „szénkockaleves” csak ez után következik. A történet tanulsága, hogy a hihetetlennek tetsző ételkülönlegességekről is kiderülhet, nagyon is valódiak, ráadásul még ízletesek is (ilyen például a „hagymatorta”, melynek receptjét a novella után közli a szerző). Varró Dániel novellája a fordított szituációra hoz fel példát: a hagyományosan – legalábbis a gyerekek körében – közutálatnak örvendő spenót(főzelék) helyett némely étlapokon, álnok módon, a „parajfőzelék” megnevezés szerepel. ĺgy, egy fenségesebb intonációval bíró szinonima segítségével képes elkendőzni a nyelv a jelölt kellemetlen, émelyítő mivoltát (Spenót). Az ételek nyelvének és a róluk szóló beszédnek retorikus töltetéről másként is megbizonyosodhatunk. Például akkor, ha egy recept olvasása közben kissé lankad a figyelmünk, és a jelentés mozgó csapdáinak egyikébe potytyanunk (mint ahogy az velem is megtörtént): „A nyelvet megtisztítjuk, formázzuk, és megfőzzük. Hideg vízbe tesszük, majd a bőrét lehúzzuk” – olvassuk egy receptben, s mielőtt elragadna magával a jelölés bizarr árama, rápillantunk a címre: Disznónyelv Dubarry módra. A félreolvasásnak köszönhetően azonban gazdagabbak lettünk egy analógiával: Vajon milyen az, ha megnyúzzuk a nyelvet?

Már az antik szónoklattanokból ismert az a tétel, hogy alapvetően a téma jellege és a beszédhelyzet összetevői határozzák meg a szöveg stílusát. Igazolódni látszik ez a kötet több novellájában is. Azt tapasztaljuk ugyanis, hogy a szerzők gyakran már a nyitó mondatban familiáris hangot ütnek meg, s ez a bensőséges kapcsolatot teremtő társalgó-csevegő modalitás nagyrészt talán a témának, az ételekről szóló beszéd mögöttes tapasztalatainak, antropológiai hátterének is köszönhető. Mintha az asztal örömei, az ízletes ételekre és a hozzájuk kapcsolódó történetekre való emlékezés intim közelségbe hoznák a szerzőt az olvasóval, s mintha egy szubjektívebb stilizációt irányoznának elő. Jónás Tamás így kezdi novelláját: „Éhezett már? Egy hetet, kettőt? Nem. Ha Ön ínyenc, bánhatja. Ha rám hallgat, feltétlenül kipróbálja.” (Vakaró ínyenceknek) Harcos Bálint már idézett írásának zárlatában fordul oda az olvasóhoz: „Az elzászi hagymatorta világbajnok étel. Hidd el, nem mondanám, ha nem így lenne. Mi hasznom származna abból, hogy becsaplak? Miért volna az nekem jó?...” Az intimitás más módon is kapcsolódik a gasztronómia témaköréhez. Az elhíresült étel- és italkülönlegességek között számos olyan van, amelynek receptje (a hozzávaló nyersanyagok és az elkészítés fortélyai) „titkos”, csupán a kiválasztottak számára ismert, s pontosan a közös ismeretből származó összetartozás-tudat jóleső érzése kapcsolja egymáshoz a beavatott keveseket. Kerékgyártó György Szent Péter szakácskönyve című bibliai apokrif novellája pont azelőtt ér véget, mielőtt Ábel bátya különösen ízletes töltött káposztájának rejtélye (maga Jézus is repetázott belőle...) megoldódhatna. Szerencsére a novella után szereplő recept kielégíti az olvasó ez irányú kiváncsiságát. Király Levente is titkokról rántja le a leplet, amikor a képviselőfánk legendáját, eredettörténetét meséli el. Megtudhatjuk, hogy egy félrehallásnak (megint a nyelv szól közbe!) köszönhetően vált ez a finom, ám addig pórias tésztaféle az indiai alkirály kedvencévé. Tolmácsa valamit rosszul érthetett, mivel a képviselőfánk helyett „két kis elefánt”-ként fordította a felkínált étel nevét, mire az uralkodó „könnyekig hatódott, mert eszébe jutott két kedvenc háziállata, Trombi és Pufi.”

Vajon miért van az, hogy a főzés, a konyhában való munkálkodás hagyományosan a női szerepkörök tartozéka, és mégis, a mesterszakácsok mindegyike, szinte kivétel nélkül férfi. Hogy ez is a férfidominancia egyik megnyilvánulási formája-e, azt döntsék el a feminista beállítottságú kutatók. Peer Krisztián mindenesetre abban látja a férfi és a női sütés-főzés közti különbségeket, hogy míg a férfiszakácsok szertartásszerűen űzik a főzés tudományát, és „módfelett kedvelik a különlegességeket”, az egzotikus ízeket, „mégha ennek gyomorrontás is az ára” , a nők számára a főzés „természetes szükséglet”, ezért nem is kerítenek olyan nagy feneket neki. Ebből adódóan másképp is élik meg az esetleges fiaskót: „Ha egy nő elront egy ételt, diszkréten kiönti, vagy szabódva ugyan, de az asztalra teszi e szavak kíséretében: nem sikerült valami jól, de azért ehető; ezzel szemben egy férfi vagy bebizonyítja – fittyet hányva minden logikának –, hogy az étel igenis jó, vagy a hentesek és zöldségesek aljas összeesküvéséről, a lehetetlen munkakörülményekről (életlen kések, rossz lábasok, mindig láb alatt lévő feleség) tart hosszú előadást.” (Szakállas szakácsok) Ismert a mondás, mely szerint a férfiak szívéhez a gyomrukon keresztül vezet az út. Már itt tetten érhető a két testi élvezet közti – korábban említett – szoros összefüggés. Az étel mint partnerfogó kellék, egy jól elkészített fogás mint csábító fogás. S ami a férfiakra igaz, bizonyára igaz a nőkre is – ezt gondolja legalábbis a Hal égszínkék szemekkel című novella hőse, aki egy ízletes „halvacsora rendezésével igyekszik meghódítani égszínkék szemű leányt”. Balogh Tamás történetének szereplője számára az evés nemcsak a másik szívéhez (vagy ágyához) vezető út egyik fontos állomása, hanem maga is szexuális aktus. Persze ez csak arra az ételre vonatkozik, amelyet a lány hozott: „Van csokipuding is, hamvas barackszeletekkel tetején, égszínkék szemű leány hozta kezében, azzal egyensúlyozva végig a városon – ezt hősünk egyedül fogja majd hajnalban elfogyasztani, szerinte szakrális aktus ez, így teszi magáévá égszínkék szemű leányt, lám, mint egy pajkos kiscica tisztítja meg a tálat, amint vendégei hazaszállingóznak.” A legpikánsabb mozzanat az Örömpörkölt című novellában bukkan fel. Az ételköltészet nagy mestere, Articsóka úr nyilatkoztatja ki a nagy igazságot az örömpörkölt titkáról. „Mert áldott az az étel, melybe hajszál hullott!... S az örömpörkölt is majdnem hajszálon múlik – s még annál is többön!... Mert bizony mondom: az igazi örömpörkölt tartalmazza a szakácsnő egy szeméremszőrét is!” (Friss irodalmi húsok. 24 fiatal magyar író válogatott irodalmi falatkái. Szerk.: Cserna-Szabó András. Pallas Stúdió, 2001)