A mama smórja

A minap végigdőltem pamlagomon, s a gyermekkoromban használt ételneveken töprengtem el. Nem az ételfajta összetevőit, hanem a szónak, a megnevezésnek a hangzásvilágát ízlelgettem, függetlenül attól, hogy nyelvészetileg kifogástalan-e az adott ételnek a neve, vagy sem. Az ételneveknek ugyanis, kiváltképp, ha kedvencekről van szó, érzelmi töltetük van. Például a lágyra főtt tojás számomra nagyon sokáig „lábtojás” volt, s ezt őrizte meg örökre az emlékezetem. Akárhányszor felidézem ezt a már beidegződött kifejezést, magam elé képzelem azt a kisfiút, aki körül a jóságos, apró termetű nagymama serénykedik: teát forral, tízórait csomagol, gondosan szedegeti le a héjdarabkákat a remegő „lábtojásról”, majd a kisfiú cipőjét köti be, hogy ezzel is perceket nyerjen neki az iskolába való készülődéskor, közben a Kossuthon Pintér Dezső olvassa fel aznapi jegyzetét. Vagy ugyanez másnap, csak tejbegrízzel, és csakis azzal, hiába adja tudtomra a Magyar értelmező kéziszótár, hogy „ez a szó magyartalan, helytelen, ezért használata a gondosabb fogalmazásban vagy az igényesebb beszédben kerülendő”. Egyszerűen nem tudom és nem is akarom száműzni szókincsemből ezeket a „magyartalan” kifejezéseket. ĺgy vagyok a pampuskával, puszedlivel, nudlival, dedellével és dorkedlival többek között. Legfőképp érzelmi telítettségük miatt nem tudok róluk lemondani. Mert kötődnek valakihez, valakikhez, valamilyen helyzethez, alkalomhoz, s többletjelentésük miatt dominánssá, meghatározóvá válnak.

Milyen jólesett, mikor megtudtam, hogy Mikszáth nyelvében a pampuska ugyanúgy pampuska, és nem fánk! És milyen jó érzés az, mikor egy társaságban az őseinktől átvett, örökbe kapott tájnyelvi szavak megértésre, sőt egyazon jelentésre találnak!

A lábtojáshoz hasonlóan kialakultak a további egyéni nyelvhasználatbeli alakváltozatok, idiolektusok. Sokan így vagyunk ezzel. Például a tojásos levest rongylevesnek kereszteltem el a benne úszkáló-lebegő „rongyocskák” láttán. Sokáig azt hittem, hogy a medvecukor hivatalos megnevezése medveszar, a pulykatakony meg növényfajta. Az egykoron egy koronába kerülő kókuszreszelékes szójarudat meg ádámfaszának nevezte el egyik elmés osztálytársam. Addig használtuk, míg a felnőttek fülébe nem jutott, ők aztán megálljt parancsoltak, kioktattak, megintettek úgy, ahogy ezt már mi felnőttek tesszük gyerekeinkkel jobb esetben. Még így is nagy maradt az űr, a zűr. A „ticsinki” nevű sós rudacskák jobban hangzottak picsinkikként a szlovákiai magyar nyelvközegben. A nyelvi leleményesség is határtalan és páratlanul gazdag a maga szóferdítéseiben és – alakváltozataiban. Nincsenek falak, mik gátat vetnének a képzeletnek, képzettársításoknak.

Nem is a szélsőségekről akartam szót ejteni, nem is a szlengről, „amelyik leveti zakóját, megköpi a markát és munkához lát”, hanem arról a bensőséges viszonyról, amely elvezet a múlt érzésvilágába, illatgőzébe, hangulatába: ahhoz a családtaghoz, akinek sültjei, főztjei ízeit már csak az emlékekben idézhetem föl. Általa a szavakat, a bensőség, meghittség szavait is ízlelgethetem.

Hiába keresem, sem az értelmező szótárban, sem az idegen szavak szótárában nem lelem a smór kifejezést. Pedig mennyiszer elhangzott mama szájából! A smarni, a daramorzsa vagy a császármorzsa idegenül hangzik már fülemben. Többen vitába is szálltak velem, hogy a smór nem császármorzsa. Egyik kedves német szakos ismerősöm Kaiserschmorrenre fordította a szóban forgó kifejezést. Ez mintha engem igazolna. De mindegy, kinek van igaza, sőt nem is kell, hogy bizonyosságot nyerjek vélt igazamról.

A lényeg másutt van: a hangzásban, abban a hangulatvilágban és konyhaszagban, abban a megélt gyermek- és kamaszkorban, mikor még élt a mama, ki néhanapján tejbegrízzel, olykor-olykor „darázstésztával”, nem ritkán „lábtojással” s igen gyakran „smórral” tette ízesebbé unokája felcseperedő időszakát. De hát, nem csak én vagyok így ezzel. Lett légyen az derelye, dedelle, dödölle vagy barátfüle, mindegyik változatnak megvan a maga sajátos, külön bejáratú hangzása, hangulata, varázsa, egyénre, személyre szabott szótestnyi íze a maga érzelmi kötöttségével, emocionális jelentéstöbbletével.

Most újra végigdőlök pamlagomon, s talán el is szenderedem a mama smórjának ízével a számban.