A boldogsághoz vezető út

Legtöbbször azonban otthon ugyanolyan csatákat vívunk, mint a munkahelyünkön. Az emberek többsége még ma is a családot tartja a legfontosabbnak az életben. Talán éppen azért olyan fontos a meleget és szeretetet adó családi légkör, mert az emberek annyira eltávolodtak, elidegenedtek egymástól a mindennapokban.

Mégis a családi intézmények megingásának lehetünk szemtanúi: egyre több a csonka család, és a házasságkötési kedv is alacsony. A családkutatásra specializálódott szociológusok szerint ennek főként az az oka, hogy az emberek nincsenek eléggé felkészülve az élet legfontosabb szerepeire, az anyaságra és az apaságra, vagy éppen elutasítják azokat. Ma már sikk szinglinek lenni: egyre több nő választja a karriert az anyaszerep helyett. A bizonytalan gazdasági helyzet is közre játszik abban, hogy az emberek nem mernek családot alapítani. Pedig bármennyire divatjamúltnak hiszik ezt az „intézményt”, nagyobb szükség van rá, mint valaha. Hiszen a család, a társadalom legkisebb sejtje, az a közösség, amely oltalmat és önbizalmat adhat, mely felkészíthet minket a mindennapok harcaira. Ezt azonban csak olyan család tudja nyújtani, ahol nincs hiány szeretetben. Ahhoz, hogy ne legyenek a családon belül félreértések, tisztában kell lennünk a múltunkkal, fel kell dolgoznunk a gyermekkorunkban elszenvedett sérüléseket. Csak úgy válhat belőlünk jó szülő, ha okulunk azoknak a hibáiból, akik életet adtak nekünk, és ha felismerjük a gátjainkat. Az alábbi nyolc kérdés ebben segít.

1. Milyen volt az a család, amelyből származom?

Az ember személyiségét leginkább a családja alakítja: innen vesszük a viselkedési mintáinkat, és célértékeink is főként az itt uralkodó elvárásoknak megfelelően formálódnak. Tudatosan vagy tudat alatt ugyanolyan elvek szerint neveljük fel a gyermekeinket, ahogy azt a szüleinktől láttuk.

Érdemes alaposan átgondolnunk, milyen értékeket, morális példákat és célokat kaptunk édesanyánktól és édesapánktól. Ezek közül azokat kell átvennünk és továbbadnunk a saját gyermekeinknek, amelyeket követendőknek tartunk. Az is tanulságos lehet, ha visszaemlékezünk a családunkban uralkodó viszonyokra: a szüleink teljesen egyenrangú felek voltak-e. Ha nem, kettejük közül melyikük volt a domináns? Meg kellett-e küzdenünk a szeretetükért? Édesanyánk teljesen átadta magát az anyaszerepnek, vagy ambiciózus nőként fontosnak tartotta a munkáját is? Édesapánk kimutatta-e az érzelmeit? Szem előtt tartotta-e a család érdekeit, tekintettel volt-e másra, vagy kizárólag a munkáját tartotta fontosnak? Ki foglalkozott a költségekkel, és ki határozta meg a család programját? Ahhoz, hogy kielégítő választ kapjunk a fenti kérdésekre, nem elegendő felidéznünk a gyerekkori emlékeket. A legközelebbi családi ünnepen figyeljen arra, ki kivel milyen viszonyban van, hogyan bánnak egymással a családtagok, ki hogyan meséli el a régi történeteket. Biztosan érdekes tanulságokat tud majd levonni ebből a megfigyelésből.

2. Milyen a saját családom?

Ha az első kérdésre már megtaláltuk a helyes választ, nem lesz nehéz a saját családunkat sem kivesézni, általában ugyanis hasonló elvek alapján szervezzük az életünket, mint a szüleink. ĺgy egykettőre felállíthatjuk a családon belüli kapcsolatrendszert. Figyelje meg saját magát, a férjét, a gyermekét-gyermekeit. Önök is pont ugyanúgy ülnek az étkezőasztal mellett, mint ahogy annak idején a szüleivel tette? Partnerének hasonló szokásai vannak, mint édesapjának? Édesanyjához hasonlóan Ön is feladta a munkahelyét a gyerek(ek) születése után? Otthonát a szüleiéhez hasonló stílusban rendezte be?

Vajon azt az életet éli, amit szeretne, vagy néha olyan érzése van, mintha teljesen a habitusa ellen cselekedne? Ha az utóbbi helyzet áll fenn, minél előbb változtatnia kell az eddigi gyakorlaton, különben örökké elégedetlen marad.

3. Milyen a viszonyom a szüleimmel?

Jellemző az is, hogy hogyan viselkedünk a szüleink jelenlétében most, amikor már magunk is felnőttek vagyunk. Az ő szemükben örökké az ő kicsi gyerekük maradunk, de nem szabad továbbra is gyerekként viselkednünk velük szemben. Ha a szüleink felemelik a hangjukat, vagy nemtetszésüket fejezik ki, tisztelettudóan, de határozottan magyarázzuk el cselekedetünk okát. Hallgassuk meg a tanácsukat, de ne vegyük szentírásnak. Ne gondoljuk azt, hogy még mindig elszámolással tartozunk nekik. A másik véglet az, amikor Ön vállal felelősséget a szüleiért, és kéretlenül is segít nekik mindenben. Szép dolog, ha valaki vissza akarja adni mindazt a jót, amit gyerekként kapott, de nem jó, ha a szülők úgy érzik, ők már túl öregek ahhoz, hogy megpróbálják megoldani a problémáikat. Mi magunk rendszerint nem vesszük észre a fenti viselkedéseket, általában a partnerünk vagy a barátaink hívják fel rá a figyelmünket. Ha már rájöttünk, mi a hiba, változtatni is tudunk rajta. Ha így sem sikerül új alapokra helyeznünk a szüleinkkel való viszonyunkat, alaposabban el kell mélyednünk a gyerekkorunkban.

4. Hogyan viselkedjem a szüleimmel?

Csak a mesében léteznek olyan szülők, akik nem követnek el hibákat. Ha felül tudunk emelkedni vélt vagy valós sérelmeinken, ha kölcsönösen megbocsátunk egymásnak, egészséges szülő-gyerek viszonyt alakíthatunk ki édesapánkkal és édesanyánkkal. Tudomásul kell vennünk, hogy felnőttünk, és nem támaszkodhatunk rájuk, ugyanakkor azt is meg kell értenünk, hogy nem bánhatunk velük úgy, mintha mi volnánk a tapasztaltabbak. A saját utunkat kell járnunk, de nem szabad megfeledkeznünk róluk, mert ezzel megbántanánk őket.

5. Hogyan tegyem túl magam a vélt vagy valós sérelmeimen?

Sajnos kevesen büszkélkedhetünk tökéletesen boldog gyerekkorral, a legtöbben hordozunk magunkban sérüléseket ebből az időszakból. Persze az idő általában mindent megváltoztat: másként látjuk gyerekkori önmagunkat, és az események is más színben tűnnek fel utólag. A régmúlt érzései sokszor erőteljesebben jönnek viszsza, ezért egy apró vita óriási veszekedésként élhet bennünk. Ha reálisan szeretnénk értékelni a múlt eseményeit, érdemes átnéznünk a régi családi fotókat, illetve előásnunk a gyerekkori naplónkat. A tizenhárom-tizennégy évesen leírtak hűen tükrözik az akkori érzéseinket. Fontos tapasztalatokat nyerhetünk szüleink élettörténetéből is. Kérdezzük meg tőlük, milyen elvekre építették fel a családjukat. Milyen nehézségeik voltak? Mi az, amit később másként csináltak volna, és mi az, amit nem? Ha megtudjuk, hogy mit éreztek a szüleink annak idején, át tudjuk értékelni az ellenünk elkövetett „bűneiket”, amelyek még most is fájnak.

6. Hogyan lehetek jó szülő?

A gyerekeinkhez fűződő viszonyunkban is meg kell találnunk a saját utunkat. Tudat alatt mindenki a szülei nevelési elveit veszi mintául: vagy mindent pontosan ugyanúgy akar tenni, mint ők, vagy éppen az ellenkezőjét csinálja mindannak, amit a felmenőitől látott. Ha túl kevés szeretetet kaptunk a szüleinktől, könnyen olyan felnőttekké válhatunk, akik elkényeztetik a csemetéiket. Ha pedig azelőtt körülöttünk forgott a világ, hajlamosak leszünk gyermekünket a sorsára hagyni abban a reményben, hogy talpraesett felnőtt válik majd belőle.

Ha szeretnénk megtalálni azt a nevelési módszert, mely szerintünk tökéletes, vállalnunk kell a folyamatos összeütközést gyermekeinkkel és kedvesünkkel. Tartsanak családi kupaktanácsokat, ahol mindenki elmondhatja, hogyan érzi magát, és mi az, ami hiányzik a boldogságához. Alakítsanak ki egy rendszert, amely köré a családi életük szerveződhet (feladatok megosztása stb.). A gyerekeknek is engedjenek beleszólást az életritmusba, de javaslataikat természetesen fenntartással kezeljék.

7. Hogyan neveljük a gyermekeinket?

Milyen nevelési elveket kövessünk? Legyünk tekintélyelvűek? Vagy inkább megengedők? Egyik módszer sem mindenható, mindegyiknek vannak előnyei és hátrányai. Az a fontos, hogy maradjunk következetesek. Nem szabad egyszer így, egyszer úgy döntenünk, mert különben a gyerek nem tudja magát mihez tartani, megzavarodik, ami komolyabb problémához is vezethet. Akár autokratikus, akár demokratikus módon neveljük a gyermekeinket, érezniük kell azt, hogy szeretjük és elfogadjuk őket olyannak, amilyenek. A kisgyerekeknek nagyon jó a megfigyelőképességük, és ennek köszönhetően megérzik, hogy egy ölelés szívből jön-e. Legyen minél többet velük: ne sajnálja az időt a játékra, a kirándulásokra. Gyermekeiből így sokkal kiegyensúlyozottabb és boldogabb felnőtt válik.

A harmadik fontos dolog, hogy elnyerjük gyermekeink bizalmát. Éreztetnünk kell velük, hogy bármilyen problémával fordulhatnak hozzánk. Ezt elérhetjük úgy is, hogy inkább baráti, mint szülő-gyerek viszonyt alakítunk ki, de nem feltétlenül ez a követendő út.

8. Milyen hibákat követhetünk el?

Soha nem szabad túlzott elvárásokat állítanunk a gyermekünk elé. Engedjük, hogy kibontakozzon a személyisége, hogy saját érdeklődési köre alakuljon ki. Azzal nem segítjük a fejlődését, ha a saját, meg nem valósult álmainkat szeretnénk valóra váltatni vele. Ne rakjunk nagyobb felelősséget a vállára, mint amekkorával a korából fakadóan képes megbirkózni.

Különösen problémás, ha a szülők kutya-macska barátságban élnek, és a gyerek az egyik oldalon azt hallja, hogy „apád egy felelőtlen gazember”, a másikon pedig azt, hogy „anyád képtelen ellátni a feladatát”. Nem szabad megfosztanunk őt annak a lehetőségétől, hogy normális kapcsolatot alakítson ki társunkkal. Ha elváltunk, gyermekünk semmi esetre se érezze azt, hogy ő a hibás a válásban. Ezáltal hatalmas lelki tehertől szabadul meg, és felesleges bűntudat nélkül bontakozhat ki a személyisége.

Érték vagy érdek?

Az együttélés konfliktusainak két forrása van. Az egyik, hogy a két fél más-más értékeket tart fontosnak, mert különböző kultúrájú családokból származnak. A másik pedig az érdek, mely szándékaikat határozza meg. Törvényszerű, hogy néha az érdekek vitát szülnek férj és feleség, valamint a gyerek között, hiszen eltérőek a vágyak, a szükségletek és a célok. De amíg legalább egy cél közös: szeretni és szeretve lenni, addig egy kapcsolat és egy család sincs végveszélyben.

A konfliktusok akkor mérgezők, ha legyőzni, nem pedig meggyőzni akarjuk a másikat, ha dominanciára való törekvésünk minden mást félresöpör. Meglátásom szerint a családok válságának oka elsősorban a szeretetképesség és a tisztelet hiánya, nem pedig a gazdasági helyzet, morális vagy egyéb indokok. Az idő és a pénz hiánya minden korban nehézséget jelentett a családok számára – ma is. De soha nem volt ekkora szeretetéhség, soha nem volt olyan fontos tartozni valakihez, mint napjainkban. Időt és érzelmeket kell szánnunk a másikra, különben gyermekeink értékrendszere felborul. Egy a fontos: a családi válságokból a férfi és nő együtt tud kimászni, feltéve, hogy képesek még szeretni egymást. (pt-gy)