A barátfülétől a mindent bele salátáig

A férfi is lehet emancipált, megmutathatja, hogy nem veszik el a konyhában(A szerző felvételei) Aki szeret jókat enni, az előbb-utóbb belekóstol a főzésbe is – jegyezte meg mosolyogva Németh Zsuzsa közgazdász, amikor somorjai otthonukban rácsodálkoztunk a férje, Öllős László politológus készítette, rendkívül ízletes joghurtos csirkére.

– Valóban szeretek enni és nagyon sok ételféleséget kedvelek. Ez most kivételesen egy egzotikus, indiai étel, bár az alapot, mint általában, az itteni ízvilág adja. Bennem mind a mai napig élnek a klasszikus paraszti ételek, a sült kacsa, a bableves, a túrós, a mákos, a diós tészta..., a barátfülét különösen imádtam. Ezek gyermekkori ízek, a nagyszüleim konyhájából. Az egész családunk csallóközi, s mindkét ágról csodálatosan főztek. Akkor még nem volt semmi olyasmi, hogy gáz- vagy villanysütő, és arra emlékszem, hogy a nagyanyám bekészítette magának a fát, és pontosan tudta, hogy a főzés melyik szakaszában milyen fával kell tüzelni a sparheltban. Szépen külön kupacokba készítette az aprófát, a vastagot, a keményfát, a puhafát. Az anyai nagyapám nagy vadász volt, gyermekkoromban rendszeresen jártam vele hajtani, és telente mindig volt vadhús, nyúl, fácán, fogoly. A vadételeket máig nagyon szeretem, de már sokkal ritkábban jutunk hozzá.

– Nálunk a házinyúl menü volt a gyakoribb – fűzi hozzá Zsuzsa. – Az édesapám házinyulakat tartott. Én Pozsonypüspökiről származom, de az anyai nagymamám a Csallóközben, Vásárúton lakott, így az ételeink ízei hasonlóak voltak. Apai, Püspökin élő nagymamám emellett sok osztrák ételféleséget is készített, például granadirmarsot, smornit. Gyerekként nagyon szerettük ezeket.

Ahogy az ember kikerül a családi fészekből, rendszerint az étkezési szokásai is megváltoznak...

Ö. L.: Ez így van. Az egyetemen általában a menzán ettünk, tehát csak a legolcsóbb és leggyorsabban elkészíthető alapételeket főztük meg olykor, zabkását, rántottát, ilyesmiket. Nagyanyám konyhájának ízei egyetlenegyszer köszöntek vissza, éspedig meglepő módon Szegeden. Fél évig tanultam ott, annak idején a Comenius Egyetem magyar tanszékén volt egy olyan lehetőség, hogy cseregyerekként elmehettünk Szegedre, míg az ottani egyetem diákjai itt töltöttek egy szemesztert. Az egyik ottani menzán hívták fel a figyelmünket arra, hogy Szeged környéki falvakból származó nénik főznek. És az ételek íze ugyanaz volt, mint a Csallóközben. A tészták, a gombócok, még a sültek is. Nem tudtam megmagyarázni, mondtam is nekik, de meg is köszöntem nagyon, hogy a gyerekkoromat idézik vissza. Nagyon örültek neki.

Mikor kezdett komolyabban főzni?

Ö. L.: Az egyetem elvégzése után. Zsuzsával az egyetemi évek alatt második és harmadik között házasodtunk össze, de valójában csak akkor lett szükség komolyabb főzőcskézésre, amikor külön lakásba költöztünk és családot alapítottunk. Mindig az főzött, amelyikünknek több ideje volt, s ez ma is így van. Engem nem tanított főzni senki, bár édesanyámtól nagyon sok más házimunkát megtanultam. Még a gyerekpelenkázást is, mert van egy nagyobbik húgom, aki velem együtt nőtt fel, a kisebbik viszont akkor született, amikor én már majdnem tizenkilenc éves voltam. Később, az első lányunk születésekor adódott is ebből némi vitánk a feleségemmel, ő ugyanis már másféle pelenkázási technikát tanult, én meg kötöttem az ebet a karóhoz, hogy márpedig azt nem úgy kell. De persze végül ebben is megegyeztünk.

N. Zs.: A főzést is majdnem hogy egyszerre tanultuk. Odahaza én nem nagyon sürögtem a konyhában, s míg a nővérem a háztartásban szorgoskodott, én inkább apukámnak segítettem a kerti munkákban. Ma is van egy aprócska konyhakertünk, ahol szívesen veteményezek. A főzés akkor kezdett igazán foglalkoztatni, amikor megszületett a lányunk. Anyósomnak van egy bölcs mondása, miszerint nem ismer olyan asszonyt, aki hagyta volna éhen halni a gyerekét. Vettünk egy nemzetközi szakácskönyvet, tele különféle egzotikus ételekkel. Csak aztán később rájöttünk: no jó, de a tökfőzelék receptje például nincs benne.

Mindketten nagyon elfoglalt emberek. Öllős László a nyitrai Konstantin Egyetem politológia tanszékének oktatója, a Fórum Intézet elnöke, a Fórum Társadalomtudományi Szemle főszerkesztője, Németh Zsuzsa pedig Pozsonyban a Nemzeti Vagyonalap követelésbehajtási főosztályának vezetője. Nem lehet egyszerű beosztani egy-egy munkanapot.

N. Zs.: Örök harc, hogy a munka ne vegye el az időt a családtól. Most olyan kompromisszumban élünk, hogy a gyerekek, amiben csak lehet, besegítenek. A kisebbik lányunk, Hanna kilencéves, a nagyobbik, Zsófia már tizenöt. Ő néha főzni is szokott. Szerencsére a család elviseli azt, hogy én leginkább csak este jövök haza, és nagyon hálás vagyok a meleg vacsoráért. Hétvégén viszont már nemigen hozok haza munkát, és megpróbálunk vagy közös programot csinálni, vagy pedig egyszerűen csak kipihenni a hétköznapi rohanás fáradalmait, és feltöltődni. Ha később érek haza, mint a férjem, rendszerint ő készíti a vacsorát.

Ö. L.: Bizonyos korlátok között nagyon szeretek főzni, azt hiszem, ehhez elég néhány recept alapos ismerete és egyszeri-kétszeri kipróbálása. Ha egy kicsit odafigyel az ember, végül is nem ronthatja el. A sütéshez viszont már komolyabb tudás kell, az nekem nem megy.

Azt szokták mondani, hogy az igazi mesterszakácsok férfiak, mert sokkal kreatívabbak, mint a nők, és nem ragaszkodnak a pontos receptekhez.

Ö. L.: Nálunk egy kicsit más a helyzet. Inkább én vagyok, aki a receptekhez ragaszkodik, és Zsuzsa, a feleségem az, aki teljesen improvizál. ĺgy hát gyakran kerül az asztalunkra a konyha titkai című étel. Tehát abból állít össze valamit, ami itthon van. De mert nagyon jól főz, ez egyáltalán nem baj, sőt! Zsuzsának van még egy nagyon irigylésre méltó képessége – legalábbis én irigylem –, nevezetesen, hogy ha megfordulunk valamilyen étteremben, és ízlik neki az elfogyasztott étel, ő ki tudja találni, hogy milyen összetevőkből állt, azután idehaza elkészíti.

– Ilyen volt a sörös-diós csirke és a sajtos brokkoli is – jegyzi meg Zsófi egyetértően, aki szintén bekapcsolódik a társalgásba. Csak a kisebbik leány, Hanna hiányzik, ő a nagymamáját látogatta meg. Zsófi szerint viszont a család egyik közös kedvence a palacsinta, a másik a Fradi-saláta.

– A palacsintát mindig Zsófi készíti – mondja büszkén az édesapa. – A Fradi-saláta, más néven mindent bele! pedig családi specialitás. Csavart tésztára rakjuk a legkülönfélébb zöldségeket, és ízlés szerint fűszerezzük.

Nagy élvezettel beszél a főzésről. Ön szerint mi az igazán jó az ételkészítésben?

Hát sok minden. Már maga az, hogy az ember nagyon rövid időn belül teremt valamit, ami finom és jó, és azonnal ellenőrizni lehet. Pillanatok alatt kiderül, hogy mit rontott el és mit nem. A másik az, hogy szerintem egyfajta kikapcsolódás, főleg ha az ember szellemi munkát végez. Főzés közben egyszerűen nem tud másra gondolni, hiszen oda kell figyelnie arra, hogy minden hozzávaló időben belekerüljön az ételbe, hogy ne égessen oda semmit. És hogy egy harmadik szempontot is említsek, egy férfi ezzel megmutathatja, hogy ő is lehet „emancipált”. Hogy nem veszik el a konyhában.