Világjárt bábok és képek

Édesapját bemutató, ritka precizitással megírt könyve azt sugallja számomra, hogy rendkívüli energiákat mozgósított a létrejötte érdekében. Jól érzem?

Igen, ez egy hosszú munka eredménye volt. Én addig fogorvosként dolgoztam, és bár édesapám tanított művészettörténetre, nem gondoltam, hogy valaha is ennyire elmélyedek benne. Halálakor, 1980-ban döbbentem rá, hogy a fiaként kötelességem foglalkozni a képek, bábok és egyéb műalkotások, sőt írások formájában rám maradt hatalmas hagyatékkal. A munkát 1980-ban kezdtem el, és 16 éven keresztül, egészen 1996-ig tartott a rendszerezés. Eközben több mint egy tucat kiállítást rendeztem belőlük szerte az országban. Emellett azt is igyekeztem felkutatni, hogy hová, mely múzeumokba kerültek az alkotásai. Lassan összeállt a kép, és már annak kellett volna következnie, hogy felkérek egy művészettörténészt az életmű értékelésére. De hát akkorra már olyan mélyre ástam magamat a témába, hogy úgy éreztem, a könyvet nekem kell összeállítanom. Ez a munka további négy évig tartott. Semmit sem bíztam a véletlenre, megtanultam a tipográfiát, a kép- és könyvszerkesztést, magam terveztem meg a borítót is. Amikor 2000-ben megjelent a könyv, művészettörténeti körökben is nagy meglepetést keltett, mert egy olyan területről számoltam be részletesen, amellyel a magyar művészettörténet addig nem foglalkozott eléggé behatóan.

Például a magyar bábművészet franciaországi megjelenésével...

Igen! A debreceni származású Blattner Géza Párizsban indította el a Théatre Arc-en Ciel (Szivárvány Színház) elnevezésű bábszínház-vállalkozását, amely egy csapásra közismert lett. A színház az Unima (Union Internationale de la Marionnette) II. kongresszusa alkalmával mutatkozott be. Ennek volt egyik első és legjelentősebb munkatársa Tóth Sándor. Bemutatkozásukkal, melyben az avantgárd bábok és darabok, a kísérleti színház, a gramofonzenével kísért pantomim kapták a főszerepet, aranyérmet nyertek, és berobbantak a nemzetközi élvonalba. Tehát tulajdonképpen Blattner társulatát nevezhetjük a modern bábművészet megalapítójának.

A könyvnek megjelent a francia és angol nyelvű változata is. Milyen volt a fogadtatásuk?

A magyar nyelvű könyv nagyon szerencsés pillanatban jelent meg. Magyarország éppen akkor, 2001-ben tartott kulturális bemutatkozást Franciaországban. Egészen kézenfekvő volt, hogy a különleges francia–magyar kapcsolat történeti feldolgozása francia nyelven is megjelenjen. Szerencsére sikerült megnyernem egy kiváló műfordítót, aki többek között Babitsot és József Atillát is fordított franciára.

Február végén Losoncról Rimaszombatba került a kiállítás.

Igen. Ebben az évben ünnepeljük édesapám születésének centenáriumát. A rimaszombatiak azonban nem csupán a városi képtár tárlatát tekinthetik meg, hanem egy családtörténeti kiállítást is a múzeumban, hiszen a család története szorosan kötődik ehhez a városhoz. Nagyapám, Tóth Béla Rimaszombat város főépítészeként Steinich Imre tanársegéde volt a budapesti parlament építésénél. Visszatérése után ő építette a rimaszombati Egyesült Protestáns Gimnáziumot, amely 1904-ben készült el. Édesapám születésének évében! Valamennyi Tóth gyerek ott, abban az iskolában tanult. Nagyanyám, Schulek Vilma, a híres Schulek Frigyes unokahúga, stukkó ornamentikával díszíttette ezeket az épületeket. A gimnázium kapurácsozata is az ő munkájának az eredménye. Tóth Béla apja, Tóth József Bécsben végzett akadémiai festő volt, és festőművészként került Rimaszombatba. A gimnázium tanáraként többek között ő volt Mikszáth Kálmán osztályfőnöke, rajz- és némettanára. Mikszáth az egyik novellájában meg is emlékezik róla. Felesége, Káposztás Emília Rimaszombat első polgármesterének az unokája. E néhány példa is mutatja, hogy van kire és mire emlékezni.