Vértelen víg özvegy

Lehár operettjének egy jelenete a Szlovák Nemzeti SzínházbanFotó: SNDUgyancsak a sajtótájékoztatón Marián Chudovský, a darab rendezője kifejtette: bár manapság még az operák sem kerülik el a több-kevesebb aktualizálást, Lehár operettjének aktualizálását nem tartja szerencsésnek. Ezzel akár egyet is lehet érteni, bár ez még nem jelenti azt, hogy az ötletet, a fantáziát is mellőzni kell, mint nem odavalót. Azért nem kell megijedni: korrekt produkciót látunk, minden a helyén van. Túlságosan is. Ritkán látni ennyire egységes előadást: a színpadkép ugyanolyan konvencionális, mint a kosztümök, a koreográfia és a rendezés. Ezen nem segít az sem, hogy a háttér dekorációját Gustav Klimt híres Csókjának egy részlete – a férfi ruhájának mintázata – alkotja. Ez a kép szerepel a műsorfüzet borítóján is. Pedig Lehár világa nem Klimt világa, noha kortársak voltak: ilyen alapon akár egy 1905-ben készült Singer-varrógép is szerepelhetne a színpadon korfestő dekorációs elemként.

Az előadás legkiegyensúlyozottabb, legjobb produkciója Adriana Kohútková Glavari Hannája. Azt, hogy Kohútková jól énekel, már régebben tudtuk, azt viszont most fedezhettük fel, hogy jól is mozog. Nagyon természetes, temperamentumos víg özvegy, sok egyéni színnel, árnyalattal, igazi primadonna. Martin Babjak elegáns, sármos Danilo, könnyed, jó mozgású, hatásosan mondja a poénokat, megnyerő külseje predesztinálja a bonviván szerepére. Még táncolni is tud, humorérzéke is van, egyszóval ideális Danilo – amíg prózai szöveget mond. Ha dalra fakad, benyomásaink már kevésbé kedvezőek. Nem azért, mert Danilo szólama eredetileg nem baritonra íródott – hisz Babjak baritonja nagyon világos –, hanem azért, mert ez a hang nem üzembiztos, a magas fekvésben fényét vesztetté, szorítottá válik. Ján Galla mulatságosan bumfordi Zéta báró, nagy kedvvel komédiázik, a sok tragikus és intrikus figura után valósággal lubickol Pontevedro párizsi követének szerepében. Szerencsére jóval kevesebb énekelnivalója van, mint a bonvivánnak, mert az énekhangjával ugyanolyan problémák vannak, mint a Babjakéval, pedig milyen szép a színe. A Rosillont alakító Ľudovít Ludha kettőjüknek épp az ellentétje: estéről estére azt mutatja be, hogyan lehet egy nem nagy volumenű, nem kifejezetten szép hangból ápolt technikával a lehető legtöbbet kihozni. Katarína Šilhavíková Valencienne szerepében bájos jelenség, akár szöveget mond, akár énekel vagy táncol, mindig illúziókeltő. Oldo Hlaváčeknak óriási rutinja van a minden lében kanál fecsegők megjelenítésében, a Negus hálás szerepében most is gyakran megnevettette a közönséget. Filip Tůma Cascada vicomte-ja és Ivan Ožvát St. Brioche-a korrekt, de nem túl karakteres, ami inkább a rendezés hibája. Egyéni figurát formált Mikuláš Doboš Kromov és Dušan Jarjabek Bogdanovics szerepéből.

Otto Šujan nem túl eredeti színpadképe zsúfoltnak tűnt az első felvonásban, a lépcsők ezúttal sem hiányoztak, úgy látszik, nélkülük ebben a színházban nincs előadás. Peter Čanecký jelmezei tökéletesen illeszkedtek a színpadképhez, vagyis nélkülöztek minden eredetiséget, akárcsak a táncok koreográfiája (Jaroslav Moravčík munkája). A táncosok tették a dolgukat, az énekkar is, a Jaroslav Kyzlink vezényelte zenekar eredeti lehári színeket villantott fel a darabba iktatott népszerű Lehár-keringő, az Arany és ezüst előadása közben.

Furcsa, hogy abban a színházban, ahol operákhoz tudnak minden hagyományt sutba dobó módon nyúlni, és a rendezők szinte vetélkednek, ki tudja több saját ötlettel dúsítani az erre egyáltalán nem rászoruló remekműveket, egy operettet ilyen hagyománytisztelő módon, a fantázia minden sziporkájának kiiktatásával állítanak színpadra. Kár az elszalasztott lehetőségért.

A Szlovák Nemzeti Színház már évek óta gazdag szöveg- és képanyaggal látja el ízléses kiállítású műsorfüzeteit. A most kiadott is ilyen, Pavol Smolík tanulmánya sok érdekes adatot tartalmaz Lehár életéről és munkásságáról, van azonban egy furcsasága: fontosabbnak tartja közölni, mikor volt Amszterdamban, Belgrádban vagy Bukarestben a Víg özvegy bemutatója, mint azt, hogy mikor volt Pozsonyban, Budapestről már nem is szólva. Mert abban biztosak lehetünk, hogy nem 1941. októberében, a Szlovák Nemzeti Színházban találkozott először a pozsonyi közönség Lehár remekével.