Ünneplős nyurga kamaszok

Megkaptuk a videoszalagot, és csak ültünk, néztük a felvételt, egyre csöndesebben és egyre párásabb tekintettel. Hisz’ olyan régen volt az a szalagavató, van már három hónapja is... S nem is tudom, ki szeretett volna hamarabb túlesni rajta, a fiunk-e vagy mi, szülők. Szülői részről a készülődés ideje rengeteg izgalommal – sikerül-e viszonylag emberi áron öltönyt, inget, cipőt vásárolni a gyermeknek – és nem kevés bosszúsággal járt, hogy ugyan mi a csudának kell befizetni egy kisebb vagyont a sulikasszába, ha külön pénzt kérnek a vacsoráért, külön az ezért meg az azért, hogy ránk marad a sütemények készítése is... A végzős diákok pedig a nagy nap közeledtével amiatt izgultak leginkább, hogy vajon úgy sikerül-e a szalagavatói osztályműsor, ahogyan elképzelték. Ez vélhetően mindegyik középiskolában így van. Pedagógus ismerősöm mesélte, hogy legutóbb, amikor érettségizett az osztálya, szalagavató előtt összehívta a szülőket, beszéljék meg együtt az ünnepi programot, menüt és hasonlókat. De kompromiszszum helyett késhegyre menő vita bontakozott ki, mert a huszonnyolc szülőnek huszonnyolcféle volt az elképzelése. A végén a szegény fiatal osztályfőnökre maradt minden, ki is jelentette, hogy soha többé szalagavatói szervezést! Egy anyuka pedig arról panaszkodott, hogy már nem bírja hallgatni a lányát, aki folyton azt hajtogatja, ő is hasonló ruhát szeretne, mint az osztálytársnői, akiknek kölcsönzőből hozattak ruhakölteményeket, potom hétezer (!) koronáért. A fiam iskolájában szerencsére semmi hasonló gond nem volt. A szervezőkészséggel megáldott szülők felvállalták a szalagavató körüli teendők intézését, az anyukák szebbnél szebb saját estélyi ruhába öltöztették a lányaikat, és amikor a várva várt megnyitón párosával bevonultak a diákok a párkányi kultúrház nagytermébe, alig ismertünk rájuk. Csodaszép, valódi hölgyek karoltak bele finom eleganciával a daliás, komoly arccal lépkedő fiatalemberekbe. Ott és akkor azonnal elfelejtődött minden előzetes fáradozás és izgalom. A Párkányi Nyolcosztályos Gimnázium érettségiző magyar osztálya a zöld szalag feltűzésekor meghatott mosollyal köszönte meg iskolájának – és nem utolsósorban a matekórákon rendkívül szigorú, de aranyszívű osztályfőnöknőjének – az elmúlt évek törődését. Majd jelmezbe bújtak, és felszabadultan énekeltek, táncoltak, zenéltek, játszottak, bolondoztak. Gondolom, ez is ismerős minden szalagavatón átesett szülőnek. Most, így a videofelvételt visszanézve, amelyen nem csupán az ünnepi napról, hanem az azt megelőző hetek készülődésének izgalmairól is készültek jópofa „életképek”, azt kell mondanom, megérte. Megérte a magyar óvoda, megérte a magyar iskola! Mert mit is mondhattak volna a mutáló hangú kamasz fiúk, s a kipirosodott arccal szavaló nagylányok az „Én iskolám, köszönöm most neked...” helyett? Semmilyen köszönöm nem lehet olyan édes, olyan szívből jövő, mint amit az anyanyelvén mond ki az ember. Nem hiszem, hogy ezeket az úgymond nagy szavakat lehet elégszer ismételni. Nem hiszek abban, hogy a felnövekvő, új generációnak egy szülő, egy pedagógus, egy iskola, egy nemzet adhat az anyanyelven megszerzett tudásnál értékesebb útravalót. Mert hogyan is lehetne a többi nyelvet elsajátítani, ha nem annak az egyetlennek a segítségével, melyet olyan természetes módon használunk, mint ahogyan levegőt veszünk?! Évtizedekkel ezelőtt külhonba szakadt íróink, költőink, tudósaink közül többen elmondták, hogy igaz, a mindennapokban az adott ország nyelvén beszélnek. De magyarul álmodnak. És magyarul éreznek.