„Úgy ragadtak rám, mint a tetvek”

Miska szőlőkerülőt, aki a regényben mellékszereplő, ám Dobos László most jelentősebb alakot csinált belőle. Igazi hús-vér figura, aki igyekszik tisztázni a viszonyokat, mindenkit meg akar érteni, és saját problémáit is igyekszik mindenkivel megértetni. Egy helyütt azt mondja: „Olvasni keveset olvastam, de a látásom jó. Öregember vagyok, nyelvemben nevelkedtem. Ha te más nyelvű vagy, akkor mi ellenségek vagyunk?” A darabban nagy hangsúlyt kap a háború utáni csempészés és a kitelepítések. Mindkettőnek részese voltam, a mi családunk is megkapta a kitelepítési cédulát, szerencsére a folyamat pont a mi falunk előtt, Gömörpanyitnál állt meg. Én is csempésztem ezt-azt Csehszlovákiából Magyarországra, mert muszáj volt, akkoriban ebből éltek a határ menti emberek.

A határ felé lopakodva olyasfajta félelmet érzett, mint a regény elején az iskolába szökő diákok?

Igen. Innen vittük a cukrot, gyufát, pamutot, és hoztuk a szalonnát, sőt élő állatokat is áthajtottunk. Veszélyes volt, egy társunkat agyon is lőtték. Volt viszont egy csendőr ismerősöm, akivel a barlangászat iránti szenvedély hozott össze. Ő tudta, mi folyik, de toleráns volt. Azt is tudta, hogy az erdész nagybácsim a határ túloldalán él, és rendszeresen meglátogatom. Egyszer együtt érkeztünk a határőrökkel születésnapot köszönteni, és hiába hazudtuk, hogy aggtelekiek vagyunk, meglátták a zsebünkben a csehszlovák cigarettát. A végén egy őrnagy félrevont, és feddőleg felemelte az ujját, ezzel el is volt intézve. A mai fiatalok keveset tudnak ezekről a dolgokról, és azt hiszik, hogy az egész csak mese.

Elégedett a színpadi változattal?

Meg kell mondjam, nem száz százalékban. Nagyon régen olvastam a regényt, és érdekes, hogy egészen másképp éltem át azt az időszakot. A színpadra alkalmazás eléggé gyors munka volt, szerintem ez a darab több figyelmet érdemelt volna. Nem tudom, mennyi idő volt a dramatizálásra, de a saját szövegeimben találtam olyan mondatokat, amelyeket muszáj volt átíratni. Sok esetben javasoltam a párbeszédek átdolgozását, mert úgy éreztem, magyar ember nem fogalmaz úgy, ahogy a szövegben le volt írva.

Önt annak idején felvették a budapesti színművészeti főiskolára, de közvetlen utána behívót kapott, ezért nem mehetett.

Hármunkat választottak ki azok a budapesti szakemberek. Örültem a lehetőségnek, mert a diploma már akkor is fontos volt ebben a szakmában. Nem beszélve arról, hogy a magyar nyelvi környezet a magyar színész számára rendkívül inspiráló. A hadsereget azonban mindez nem érdekelte, hallani sem akartak a halasztásról. Akkor már a Faluszínháznál voltam, és életcélomnak tekintettem a színészetet. Aztán huszonöt év után megadták nekem a diplomát! Egyszer jött egy levél és egy igazolás Pozsonyból, amelyben az állt, hogy elismerik a főiskolai végzettségemet. Az viszont fáj, hogy a magyar állam soha egy kézfogásra sem méltatta, hogy gyerekkorom óta a magyar kultúrát népszerűsítettem, erre tettem rá az életemet. 1951-ben kerültem a Faluszínházhoz, olyan körülmények között dolgoztunk és utaztunk, amit a mai fiatal színészek el sem tudnak képzelni.

Mostanában hogy érzi magát a Thália Színháznál?

Örömmel mondhatom, hogy darabból darabba megyek, egymás után kapom a szerepeket. 1993-ban vonultam nyugdíjba, ezt követően volt egy időszak, amikor kissé mellőztek, talán előítéleteik voltak velem szemben. Akkoriban kezdték vizsgálni az emberek múltját, valamikori politikai tevékenységét. Nem értették meg, hogy mindent, amit tettem, a színházért, a színház megmaradása érdekében tettem.

Ön alapító tagja a Tháliának, tíz évig művészeti vezetőként is dolgozott. Gondolom, akkoriban baráti kapcsolatokat kellett ápolnia a politikai hatalommal a művészi „szabadság” érdekében...

Borotvaélen kellett egyensúlyoznom, azt is el kellett játszanom, hogy szolgálatot teszek a rendszernek, azaz úgy kellett viselkednem, hogy „odafent” elfogadjanak. A Csendesek a hajnalok című szocreál darab műsorra tűzésével például elértük, hogy legközelebb egy merészebb előadást állíthassunk színpadra. Aki nem szolgálta a rendszert, annak meggyűlt a baja a hatalommal. Havonta kétszer-háromszor is meglátogattak az ügynökök, gyakran már az irodámban ültek, amikor reggel megérkeztem.

Miket kérdeztek?

Mindenfélét, főleg a színház alkalmazottainak viselkedése érdekelte őket. Horváth Lajos például egyszer Losoncon botrányt csinált, „magyarkodott” egy bálon, szidta a szlovákokat. Kíváncsiak voltak a részletekre, arra, hogy miket mondott, és ki hogyan reagált rá. Arról is tudni akartak, ha Magyarországról érkezett valaki a színházba. Aztán kíváncsiak voltak, mi hangzott el egy-egy Csemadok-gyűlésen, ezért inkább nem is mentem a Csemadok környékére, csak hogy ne hozzak bajt rájuk. Gondoltam, jobb, ha inkább nem tudok semmit. Szóval próbálkoztak minden lehetséges módon, de mindig vigyáztam arra, hogy senkit ne sodorjak bajba, senkire ne mondjak rosszat. Néha naivan rácsodálkoztam egy-egy kényes kérdésre, hogy védjem az illetőt. Mivel jól „bevágódtam” pártvonalon, úgy ragadtak rám, mint a tetvek. A végén aztán panaszt tettem rájuk, mert nem hagytak nyugodtan dolgozni.

Tudtak erről a színészek?

Nem tudtak róla, mert igyekeztem leplezni a dolgot, hogy ne zavarjam őket az alkotó munkában. Ha egy színházban szaglászik valaki, az ott dolgozó színészek nem tudnak a munkájukra összpontosítani, idegessé válnak. Igyekeztem kímélni őket, fenntartani a zavartalan, alkotó légkört. Úgy érzem, a kollégáim a mai napig szeretnek, tisztelnek, és tudják, hogy becsületes ember vagyok. Nekik is javaslom ezt a hozzáállást: megvédeni mindenáron azt a színházat, amelyet olyan nehezen hozott létre az a régi csapat.