Testismeret a kellő pillanatban

Goda Gábor a lévai mozgástréningenA szerző felvételeGoda Gábor tapasztalatai szerint először minden színész megijed attól, hogy mozogni kell a színpadon. „Azt hiszik, olyat követelnek tőlük, amit ők nem tudnak. Pedig lehet építkezni: először azt kell csinálni, amire képesek, s ezt aztán lehet fejleszteni. Nem elriasztani kell a színészt. Nincs szó táncról – gesztusokról van szó.” Ennek megfelelően – persze csak látszólag – könnyed, ismerősnek és kevéssé megerőltetőnek tűnő gyakorlatokkal kezdtek az ország minden sarkából összesereglett, sőt külföldről is érkező résztvevők.

Az idő rövidsége miatt Goda nem nagy összefüggéseket, hanem kis részleteket szeretne létrehozni, melyek azonban kiegészíthetik, sőt magyarázhatják egymást. Kezdetként a lélegzés ritmusát kihasználva kellett elernyedni és megfeszíteni a testet. A végtagok egymás párhuzamosait vagy éppen kapcsolódási pontjait megtalálva emelkedtek fel vagy ereszkedtek alá, lazán mozdultak, majd mintha valaki húzná a csuklót és a bokát, szinte megnyúltak, bölcsőt formálva a törzsből. Fontos a ritmus, a lélegzetnek hangja van. Mindig csak célzottan feszes egy-egy testrész – az ernyedtség a cél, függetleníteni kell az egésztől az éppen központi szerepű testrészeket. Az egyszerű földön fetrengés egész jellege megváltozik, ha a testnek a medence lesz a központja, és annak kell előrelendülni az átfordulásnál, a test pedig ellazultan követi. Nem mindegy, milyen sorrendben görögnek a testrészek a medence után, nem mindegy, mi szakadhat el a földtől és mi nem. A testsúly görgeti a testet, s a mozgásnak folyamatosnak, egyenletesnek kell lennie. Fontos a test tengelyének tudatosítása, hogy a fejtetőtől a farcsontig egy egyenes húzódik. A függőlegesek és a vízszintesek rajzolják ki a test szerkezetét és a mozgás jellegét.

„Nem nézünk – érzünk!” – hangzik az instrukció. Minden mozdulatra valamilyen erő kényszerít, fölránt és visszanyom. A súlypontok emelik vagy süllyesztik a testet, s most olyan, mint a homokóra – „átszóródik” egyik oldalról a másikra a súly. Következhet az esések hosszú fejezete; a részletek folyamatos mozgássorrá állnak össze. Fekvés, térd-könyök összeér, négykézláb, sarokülés, föllendül, földre ájul – és elölről. Most a folyamatosság fontos, nem a mozgás minősége. S jönnek az esések saját parancsra, majd a partner kezének a parancsára, később pedig már nem a földre kell érkezni, hanem a másik karjaiba.

„Ne beszéljünk, essünk!” – figyelmeztet Goda. A testeknek kell megérteniük egymást, egymásra érezniük. A párokból az egyik mindig kiürül, a másik feltöltődik, „átlöttyen” az energia egyikből a másikba, és vissza. Lassan szituációkká válik a technika, kezdődik az esés, de már nem lehet megbízni a partnerben, hogy segít-e, vagy magára hagy. A következő zuhanásnál már a fejet fogja föl a társ keze, a simítás az impulzus, követi a tenyér az arcot, és – „egy pillanatra álljunk meg, történet születik”.

Minden, ami lassan már működött, meg kell hogy szülessen hektikus tempóban is, amikor már csak a testnek van ideje gondolkodni. A partnerek egyre dramatikusabb helyzetekben méretik meg testüket. A provokatív, több irányból támadó pillantások előli menekülés „epileptikus rohammá” válik, természetesen eséssel a végén és a már megtanult helyes átperdítéssel. Nem is gondolná az ember, milyen jellemző, hogy valaki miképpen rángatózik. Érzelmek csempésződnek a technikába, emóciókat gerjeszt a technika.

Aztán az egyik partner – megérezve társa érintését csigolyáin – fokozatosan elengedte magát, előredőlt. A másik – a „manipulátor” – összecsomagolta, lábaira helyezte, s ahogy hátratipegett, a magatehetetlen test lecsúszott, és ő a fejénél fogva vonszolta, majd a lábaival a gerince alá lépve a nyakszirtjére nyomta föl partnerét. A végtagok hintáztatása után pedig ránehezedett az ernyedt testre – „grammonként rakva a súlyt a másikra” –, majd fölállítva, fejét fölhúzva sétáltatta kiszolgáltatott társát.

A testek összefüggéseit kell megkeresni, a közös ritmust. Az együttműködés, a kellő pillanat, a pontosság vizsgálatát „elkapós” gyakorlatok szolgálják. S folytatódik a magatehetetlen testek és erőtől duzzadó társaik találkozása. Egylényegűvé válik két személy, egyikük a másikra bízza, feladja magát, de valójában a másik sem tesz másképp, hiszen nem a saját testéből kiindulva mozdul. A közös test cselekszik, és szellemileg is összeolvadnak. Az aktív résztvevő egész testével rakosgatja, csomagolja, igazgatja a passzív másikat. Magán hordozza – „utazzon a test, jusson el valahová”.

A feladatok egyre bizarrabbak lettek. A földön görgő testeken kellett egyensúlyozni, fejeken sétálni, s egyáltalán: a test szabályait kellett felfedezni, s el kellett hinni, sőt bizonyítani, hogy „mindennek meg lehet találni a módját”. Goda Gábor konok, elegáns, a testből kiinduló, épp ezért lehetetlent nem ismerő gyakorlatai lehetővé tették a kényszer szabadságát.