A figyelmet felkeltő hegymászóhalál...

Húserka, Holeček és társaik mászását napról napra követtem, s mindenképpen arra készültem, hogy írni fogok róla lapunk Sport rovatának. Ez már a sikeres csúcsmászás után majdnem megtörtént, de az egyik alpinista aranyszabály az, hogy a mászás akkor ér véget, mikor a sportolók leérnek a hegyről. Ezért hát vártam, míg szombaton a nap végére világossá nem vált, hogy tragédia történt, ami aztán beárnyékolta a páros „világbajnoki” teljesítményét.

Az összefoglaló cikket (s nemcsak nálunk, hanem gyakorlatilag bármelyik portálon Szlovákiában) érezhetően sokan olvasták. Emiatt fel kell tenni a kérdést: ha a szlovák hegymászó épen és egészségesen ér le a Langtang Lirungról, akkor is ennyi olvasó lett volna kíváncsi magára a teljesítményre? Aligha. Arról nem is beszélve, hogy azonnal tömegesen bukkantak fel a „minek ment oda?” típusú hangok is.

Gondoljunk csak bele néhány példa segítségével! Mi lenne, ha Ayrton Senna zsenialitása csak egy szűk kört érdekelne, de az 1994-es imolai halálos balesete szinte mindenkinek meglenne? A sportágak veszélyessége miatt pedig emlegethetnénk Michele Scarponi, a 2011-es Giro győztesének nevét is, akit országúti kerékpáros edzés közben gázolt halálra egy autó 2017-ben. Vagy ott van – csak a szerencsésen túlélt baleseteknél maradva – a fenomenális Aleksander Aamodt Kilde alpesi síző neve, akiről csak annyit tudnának az emberek, hogy idén januárban csúnyán összetörte magát verseny közben... Folytathatnánk a sort a végtelenségig...

A sportélet tele van súlyos balesetekkel és sajnos halálesetekkel is. Nem is beszélve arról, hogy sokan mentálisan is betegek lesznek karrierjük végére (sőt aközben is) az óriási terhektől és kihívásoktól. Ám vélhetően egy sportoló sem azért sportol, hogy nyomorék legyen vagy meghaljon.

Külső szemlélőként pedig – számomra és sokaknak – az a fontos, hogy egy-egy mozgásformát milyen magas színvonalon művelnek. Ez kivétel nélkül mindegyik sportágra érthető. Ilyen szempontból az alpinizmus nagyon sajátos, csak rá jellemző élményt tud nyújtani. Főként, ha vizionárius, az ismeretlent keresni, elegáns, illetve „oda megy, ahova még senki sem”, mivel ezek – ha valaki legalább alapszinten érti a sportágat – még a szemlélőknek is óriási inspirációt jelentenek. Nagyon hasonlóan, mint egy ragadozó ösztönével megcsinált tus, elvégzett szabadrúgás, végigvitt sprint...

A magashegyek világa tele van objektív veszélyekkel, ez tény – ahogy az is, hogy a professzionális mászók között pedig mindig vannak olyanok, akik életüket vesztik a hegyekben. De egyikük sem meghalni megy oda. Épp ellenkezőleg: általában borzasztóan szeretnek élni, s ezért veszik célba az olyan vad helyeket is, mint egy himalájai gigász egyik fala. Önként vállalják a kihívást, egész egyszerűen azért, mert az a hegy „ott van” (hogy George Mallory, egy száz évvel ezelőtti brit alpinista szavait idézzük). S mert az elmúlt bő 200 évben úgy alakult, hogy az emberek elkezdték sportolásra használni a hegyek világát.